"A páciensek nem annyira a halál gondolatától rettegnek, hanem inkább az átmenet nehézségeitől. Amikor a végső pillanat közeledik, sokan a folyamat körüli bizonytalanság miatt éreznek szorongást."

Szántó István onkológus, a Karsai Dániel Alapítvány segítője szerint vannak adaptálható példák arra, hogyan lehetne Magyarországon is lehetővé tenni az eutanáziát, ám előtte még sok mindent rendbe kéne tenni. Interjúnkban arról is beszélt, hogy bár az eutanázia nem lehetséges itthon, az orvosnak van lehetősége arra, hogy enyhítse a betege szenvedéseit.

1979 óta foglalkozik daganatos betegekkel, ami azt jelenti, hogy már 46 éve elkötelezetten gyógyít. Hihetetlen, de még mindig aktívan dolgozik. Az orvosok körében pedig úgy tartják, hogy sokan nehezen válnak meg a hivatásuktól, és a nyugdíjba vonulás gyakran nem egyszerű döntés számukra.

Alig tudják abbahagyni a gyógyítást, és addig dolgoznak, amíg úgy gondolják, hogy elég okosak. Csakhogy erre általában túl későn jönnek rá. Ami engem illet, nagyon szerettem volna, hogy sajnálják, amikor elmegyek, nem pedig örüljenek neki. Ezért 68 évesen elkezdtem tervezni, hogy 70 éves koromban, ha nem is a gyógyítást, de az osztályvezetést abbahagyom. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy tíz körömmel ragaszkodom az íróasztalhoz, mint a legtöbb idős orvos.

Miért ragaszkodnak annyira a pozíciójukhoz? Talán orvosi arrogancia áll a háttérben? Vagy inkább a pénzügyi érdekek vezérlik őket?

A hatalom érzete sokszor vonzó, és az osztályvezető szerepe éppen ezért különleges. Ő az, aki meghozza a fontos döntéseket, és akinek a véleményére mindenki kíváncsi. Az ilyen pozíciók természetesen járnak bizonyos elismeréssel is, ami minden vezető számára fontos. Én, 68 évesen, elhatároztam, hogy elkezdem keresni az utódomat, és a sors úgy hozta, hogy rátaláltam az egyik legígéretesebb jelöltre. Ennek ellenére továbbra is teljes munkaidőben dolgozom orvosként, mert a hivatásom iránti szenvedélyem nem csökkent.

Milyen érzés, amikor valaki más hoz döntéseket helyettünk? Olyan, mintha a saját utunkat egy idegen keze irányítaná. A biztonság és a kiszolgáltatottság határvonalán egyensúlyozunk, miközben a szívünk mélyén vágyunk arra, hogy saját sorsunk kovácsa legyünk. A kérdések és a kétségek szövevényes hálója fog körül minket, ahogy próbáljuk feldolgozni, hogy a jövőnk nem a mi kezünkben van. Ez az érzés sokszor tehetetlenséggel és frusztrációval párosul, mégis, néha lehetőséget ad arra, hogy új perspektívákból lássuk a világot.

Vannak olyan döntések, amelyeket jobbnak tartok, ha egy fiatalabb, akár 25 évvel fiatalabb személy hoz meg. 11 évig irányítottam egy kórházi osztályt, és bár sok jót tettem, az ember idővel belefárad a kudarcokba. A fiatalok még tele vannak hittel, hogy a dolgok pozitívan alakulhatnak. Sok időt szenteltem annak a kérdésnek, hogyan lehet a vezetőknek méltósággal visszavonulniuk, anélkül, hogy feleslegesnek éreznék magukat, vagy hogy a vezetői cím elvesztése mély nyomot hagyjon bennük. Én magam is aggódtam, hogy a váltás nehézségekkel jár majd, de végül meglepő módon nem így történt. Élvezem, hogy mostantól sokkal több időm van azokkal a dolgokkal foglalkozni, amiket igazán szeretek, hiszen a vezetői feladatok korábban rengeteg időmet lekötötték.

Milyen izgalmas kihívásokkal néz szembe egy osztályvezető főorvos? Talán a rendszer bonyolultsága, az igazgatóval folytatott tárgyalások vagy a csapat irányítása jelentik a legnagyobb feladatokat? Az osztályvezető főorvos munkája nem csupán a klinikai tevékenységekből áll, hanem a stratégiák kidolgozásából, problémamegoldásból és a csapat motiválásából is. Mindezek mellett a betegellátás színvonalának folyamatos fenntartása és javítása is a napi rutin része. Érdemes tehát belegondolni, hogy mennyi réteg és felelősség rejlik a pozíció mögött!

Nem is a többletmunka a sok, hanem a felelősség óriási. Volt idő, amikor osztályvezetőként is több beteget láttam el, mint az orvosok többsége. De mindenért ő felel az osztályon, akár, ha fertőzés van, vagy valaki nem jön be dolgozni. Szabályokkal némiképp ellentétes szakmai döntést is hoz, ha az szolgálja a legjobban a beteg érdekét. Egy végstádiumú betegnél is az osztályvezető főorvos hozza meg a végső döntést a terminális szedációról.