Amerika adja a NATO erejének alapját, és az elnökét nem Brüsszelben választják meg.

Magyar Péter és az ellenzéki sajtó viszonya olyan, mint egy bonyolult és feszültségekkel teli kapcsolat, amelyben a kölcsönös bizalom és tisztelet hiánya dominál. Az érzelmek gyakran felerősödnek, és a kritika, valamint a védekezés folyamatos harcát idézik elő. E kapcsolat során a kommunikáció gyakran torzul, és a szavak fegyverré válnak, amik bántalmazó jellegű üzeneteket hordoznak. A két fél között kialakuló dinamikák nemcsak a politikai tájat formálják, hanem a közvélemény percepcióját is jelentősen befolyásolják.

az európai politikai elit egyre inkább feszültségbe kerül a globális hatalmi játszmák alakulásával. Trump és Putyin telefonbeszélgetése, valamint a közelgő személyes találkozójuk, amely az amerikai békefolyamat irányát is befolyásolhatja, mély aggodalmat keltett az EU vezetői között. Az amerikai politikai irányvonal, amely figyelmen kívül hagyja az európai szereplők bevonását a tárgyalásokba, sértőnek és elfogadhatatlannak tűnik számukra. A brit vezetés, amely a brexit után újra európai erőként próbálja pozicionálni magát, szintén küzd a relevancia megőrzéséért. Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke, a háborúval kapcsolatos egyre merészebb nyilatkozataival igyekszik fenntartani a figyelmet, és a középpontban maradni a nemzetközi diskurzusban. A müncheni Bayerischer Hof falai között született javaslatok, mint például egy Amerika nélküli európai védelmi szövetség vagy a háború folytatása Washington békeszándéka ellenére, a frusztráció és a tehetetlenség jelei. Ezek a hisztérikus reakciók nemcsak a politikai elit belső feszültségeit mutatják, hanem azt is, hogy a hagyományos hatalmi struktúrák és szövetségek megkérdőjeleződnek. A pánik nemcsak rossz tanácsadó, hanem gátat is szab a konstruktív párbeszédnek, amely elengedhetetlen lenne a tartós megoldások kereséséhez. Az európai vezetőknek fel kell ismerniük, hogy a globális kihívásokra adott válaszokban nemcsak a saját érdekeik, hanem a nemzetközi stabilitás is kulcsszerepet játszik.

Európa vezetőinek három év állt rendelkezésére, hogy akár nyilvános, akár titkos tárgyalások keretében párbeszédet kezdeményezzenek Moszkvával. Én magam nem tegnap kezdtem el foglalkozni a politikával, de sokáig nehezen tudtam elhinni, hogy a brit, német vagy francia diplomácia teljes mértékben megszüntette a kapcsolatokat Oroszországgal, és hogy Ukrajna győzelmétől eltekintve nincs B-tervük a konfliktus lezárására. Talán még megdöbbentőbb, hogy Trump elnöki megválasztása után, november elején sem tették meg az első lépéseket a tárgyalások lehetőségeinek felmérésére. Ahogy egy Fehér Házhoz kötődő szakértő is rámutatott, végső soron az EU helyezkedik el egy olyan kontinensen, ahol Ukrajna és Oroszország is jelen van, így elsősorban az európai vezetőknek kellett volna aktívan cselekedniük a válság kezelésében.

A tárgyalások elmaradtak, és semmiféle lépést nem tettek, csupán egy végtelen szóáradat segítségével próbálták elterelni a figyelmet a front valós helyzetéről. Közben azonban ők maguk sem hittek abban, hogy Ukrajna győzni tud, sem abban, hogy a nukleáris hatalom, Oroszország legyőzhető. Ezzel az Európán kívüli világ, beleértve az új Washington-t is, teljes mértékben elvesztette irántuk a bizalmát, gyengeségükkel és tehetetlenségükkel pedig csak alátámasztották ezt az érzést. Teljes mértékben indokoltan. Még tragikusabb, hogy ezzel hosszú évekkel meghosszabbították Ukrajna szenvedéseit. Ha egy-két évvel ezelőtt béke született volna, akkor több százezer ukrán katona élhette volna túl a harcokat egy kicsit nagyobb és kevésbé megviselt területen. Hihetetlen cinizmusra vall, hogy az amerikai békekezdeményezés hírére most ott akarnak lenni a tárgyalásokon, amelyekre három éven keresztül, nagyrészt az ő felelősségükből, nem került sor.

Az Egyesült Államok számára az ukrajnai konfliktus nem jelent elsődleges prioritást, és érthető, hogy igyekszik mihamarabb lezárni azt. A fő fókuszuk a huszonegyedik század kihívására, a Kínával való stratégiai összecsapásra irányul. Remélhetőleg ez a rivalizálás békés keretek között zajlik majd, de kétségtelen, hogy jelentős globális hatásokat fog generálni. Az amerikaiak orosz igényekkel kapcsolatos megértése valószínűleg nem fogja megingatni a Moszkva és Peking közötti szövetséget. Ugyanakkor az orosz vezetés számára kevesebb motiváció adódik a kínai oldalra állásra, hiszen a Washingtonnal való megegyezés nem csupán gazdasági, hanem presztízs szempontból is releváns a Kreml jelenlegi idősebb politikai elitje számára.

Baloldali nézőpontból az Egyesült Államok egyértelműen imperialista nagyhatalom. Más szavakkal élve, egy impérium, amely a történelem folyamán megszokott módon viselkedik, mint minden birodalom. Ezt az igazságot minden józan gondolkodású kormány és állampolgár is tudta, aki támogatta az ország NATO-tagságát. A müncheni válság ismét világossá tette, hogy Amerika a NATO gerince, nélküle csak üres frázisok és értelmetlen sajtónyilatkozatok maradnak. Az Egyesült Államok a Nyugat vezető hatalma, és a katonai ügyek, valamint a háború és béke kérdéseiben el kell fogadnunk a döntéseit. Amerika nem szükséges, hogy kedvelt ország legyen; irritáló szokásait el lehet utasítani, és sokan úgy vélik, hogy az orosz irodalom gazdagabb és mélyebb, mint az amerikai.

A Fal leomlása óta harmincöt éve lett volna az Európai Uniónak legalább fél-önálló hatalmi centrummá alakulnia. Ennek épp az ellenkezője történt, a teljes szolgalelkűség állapotához közeledtünk. Nagy kár lenne éppen akkor szembefordulni Amerikával, amikor végre jót tesz a háború lezárásával és az Oroszországgal való viszony normalizálásával.

Remélhetőleg senki sem gondolja komolyan, hogy amerikai katonai részvétel és a NATO ötödik cikkelyének védelme nélkül folytassa a háborút Oroszország ellen. Még a nyugati csapatok békefenntartó missziója is értelmetlen e két feltétel nélkül. Egy több mint ezer kilométeres frontvonal mellett, két, milliós hadsereg közé zárva néhány tízezer európai békefenntartó nem sokat tehet. Bár erről nem illik beszélni, egy esetleges orosz támadás mellett az ukrán nacionalista szabadcsapatok is komoly veszélyt jelentenének a mély békében felnőtt egyenruhásainkra. Olyan rendezésre van szükség, amelynek a súlyát az adja, hogy a világ két legnagyobb nukleáris hatalma kötötte egymással és mindkettőjüknek érdekében is áll betartani azt.

J. D. Vance alelnök müncheni beszédének fagyos fogadtatása azt is bemutatta, hogy a jelenlegi európai elit egyelőre képtelen értelmezni az amerikai változásokat. Ha az EU brüsszeli vezetőin múlna, nyilván nem is engedték volna meg, hogy Donald Trump elinduljon az amerikai választásokon. Tudja ezt maga Trump is, nyilván ez is ihlette Vance fontos és alapfogalmakat tisztázó beszédét. Brüsszelben egyre inkább az "irányított demokráciában" hisznek, amelyben a felvilágosult elit mondja meg, kinek van és kinek nincs joga másokat kormányoznia. Szélsőséges esetben, elvben egy ilyen modellnek is lehet létjogosultsága. De az Egyesült Államok annak idején éppen az ilyen elitek ellen és a szabadság szellemében született meg. Trump győzelme arról is szólt, hogy az úgynevezett "szabályokon nyugvó rendet" időnként fel kell forgatni, és az amerikai választóknak most volt kedvük hozzá. J. D. Vance, Tulsi Gabbard és társaik ennek az Amerikának a fiatal vezetői, és mulatságos látni, hogy az európai (és hazai) "nagy Amerika-barátok" mennyire nem értik meg őket.

A NATO és az Egyesült Államok kapcsán ma sok szó esik a hadfelszerelési kiadások növeléséről. A drasztikusan növekvő hadi büdzsé nyilvánvalóan a szociális kiadások csökkentését és a zöld átállás lassítását jelentené. Okos kormányok ezért nem terhelik meg ideológiai vitákkal az Amerikához való viszonyukat. Inkább arra törekednek, hogy lakosságuk minél kisebb árat fizessen és iparuk minél nagyobb hasznot realizáljon a militarista fordulat miatt. Izgalmas kérdés a NATO távlatos jövője. De mint sok minden más, ez is a nagy amerikai-kínai erőpróba eredményén múlik. Addig a mi befolyási zónánkban bizonyosan marad az Egyesült Államok katonai fölénye.

Bár nem vagyok jós, de úgy vélem, Ukrajnának egészen más sorsra van ítélve, mint amit a szakértők előre jeleznek. A közeljövőben Belarusz, Ukrajna, Moldova és Georgia egyfajta semleges zónát alkothatnak, miközben Oroszország fokozatosan visszahúzódik, és végre belekezd a régóta esedékes belső reformjaiba. A Nyugat számára pedig talán az a legfontosabb, amit tehet, az a szellemi és kulturális hatások erősítése, amelyek már a Vasfüggöny leomlásában is kulcsszerepet játszottak.

A szerző korábban Európa Parlamenti képviselőként tevékenykedett, emellett a Magyar Atlanti Tanács aktív tagja is.

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.