Az erősebb kutya mindig dominál.
Két nappal azután, hogy amerikai bombázók bekapcsolódtak az Izrael által Irán ellen folytatott konfliktusba, még mindig csak korlátozott információink vannak az akció következményeiről. Nemcsak arról, hogy mit romboltak le a bunkerromboló bombák, amelyekkel az amerikaiak az izraeli szövetségeseiknek nyújtottak támogatást, hanem arról is, hogy a konkrét célpontok, például a mélyen a föld alatt található Fordo urándúsító, milyen mértékű károkat szenvedett el. Az is kérdéses, hogy mi történt a dúsított uránnal, amelynek felhasználásával az irániak esetleg atomfegyverek előállítását tervezhették. Az információk hiánya pedig csak tovább fokozza a feszültséget a nemzetközi színtéren.
Egyértelmű, hogy az amerikai bombázásoknak van egy kiemelkedő nyertese: Benjamin Netanjahu. Az izraeli miniszterelnök hazájában ingatag koalícióval, a közvélemény megosztottságával és évek óta elhúzódó bírósági ügyeivel küzd, miközben nemzetközi szinten egyre inkább elszigetelődik a másfél éve zajló gázai háború következményeként, amely a palesztin nép számára óriási szenvedést okozott. Ráadásul Netanjahu továbbra sem tudta kiszabadítani azokat a túszokat, akiket a Hamász 2023. október 7-én elrabolt Izraelből.
Netanjahu tulajdonképpen politikai karrierjének legeleje óta készült az összecsapásra Iránnal, és most, amikor először harcol közvetlenül a perzsa állammal, és nem valamelyik proxy-terrorszervezetével, számára eddig álomszerűen alakulnak a dolgok. Bár néhány rakéta elérte Izraelt, ezek pusztítása eltörpült az iráni veszteségek mellett. Izrael június 14-én támadta meg Iránt, néhány nap után már az ország teljes légterét ellenőrizték, és talán ez is kellett ahhoz, hogy a korábban hezitálni látszó Donald Trump amerikai bombázókat indítson oda, ahova Izrael szerette volna. Netanjahu akkorát nyert, hogy még esküdt ellensége, Jair Lapid, az izraeli ellenzék vezetője is kezet rázott vele a kamerák előtt.
Ahogy Netanjahu győzelme bekövetkezett, az Iránt irányító ajatollahok sorra szenvedtek vereségeket. Ali Hamenei elnök nem a nyilvánosság előtt, fényképezőgépek kereszttüzében mutatkozik, hanem inkább egy bunker mélyén rejtőzködik. A Financial Times elemzése szerint Irán évtizedek óta egy olyan stratégiát követ, amelyben az Izrael elleni harcot különböző proxycsoportok, mint a gázai Hamász, a libanoni Hezbollah és a jemeni húszik révén vívja, miközben saját atomprogramjukat zavartalanul fejlesztik. Az utolsó másfél évben azonban Izrael olyan mértékben gyengítette meg e csoportokat, hogy már közvetlenül Iránt is elérheti támadásaival, átlépve a korábbi közvetítőkön.
Az ajatollahok számára a kihívás most már nem csupán a fordói és más nukleáris létesítmények által elszenvedett károk felmérésére korlátozódik, hanem arra is, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság védelmi és külpolitikai stratégiájának jövője biztosítható-e. Felmerül a kérdés, hogy a meglévő kereteket meg lehet-e tartani, vagy radikális új irányvonalakat kell kidolgozniuk a jövőbeni stabilitás érdekében.
Az amerikai bombázásnak van egy másik jelentős vesztese is: a szabályokon alapuló globális rend. Ez a nemzetközi jogi keretrendszer, amelyet alapvetően a nyugati hatalmak alakítottak ki, a szövetségeseik és ellenségeik között eltérő módon alkalmazva, Donald Trump hatalomra kerülése után már amúgy is válságos helyzetben volt. Az Irán izraeli-amerikai bombázása után pedig a helyzete olyannyira súlyosbodott, hogy már csak a történelem egyfajta vitrinjében képzelhető el. A két szövetséges ország úgy döntött, hogy az erősebb kutya diktál, míg a gyengébbek maradjanak a tárgyalások és a diplomáciai szép beszéd világában.
