Az otthon hűvös légköre – vajon képes-e valaki igazán élni, aki csak a túlélés mesterségét sajátítja el újra és újra?

A mondás szerint az ember nem véletlenül kerül arra a helyre, ahol megszületik, ám évről évre ezrek kényszerülnek otthonuk elhagyására. Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló háborúra, amely egyik pillanatról a másikra fosztotta meg egy nemzetet a hazájától. Megyeri Edit Tünde legújabb regénye, „Akik gyufát árultak”, kíméletlenül tárja fel a szovjet és posztszovjet Kárpátalja valóságát, ahol az otthon iránti keserédes ragaszkodás és az élhetetlenség szembenállása feszül egymással. A könyv három női életút bemutatásával invitálja az olvasót, hogy mélyebben megértsük e bonyolult helyzetet.

A három részre tagolt regény egy különös utazásra invitálja az olvasót, amely a kommunista Kárpátalja nyomasztó légkörébe vezet. Az időpont 1982, a történet Brezsnyev halálával veszi kezdetét, s mindezt egy serdülőkorú kislány, Szép Zsuzsanna szemszögéből ismerhetjük meg. A szerző mesterien tárja elénk a politikai feszültségeket és a mindennapi élet kihívásait, ahogyan Zsuzsanna felnőtté válik ebben a sajátos, történelmi kontextusban.

A gyerek szemszöge egyszerre ártatlan és megrendítően világos, mintha a felnőtt világ zűrzavarába való belépés első lépéseit örökítené meg a nyitó jelenetekben. Kis Zsuzsi előtt ott áll az egykézés kérdése, amely nem csupán egyéni választás, hanem sok család sorsát befolyásoló döntés is, amely mögött a jövő miatti aggodalom és a megélhetési kihívások súlya rejlik.

Később olyan igazságtalanságokkal is találkozik, mint hogy magyarként nem tanulhat a kijevi egyetemen, és az is gyorsan kiderül számára, nőként mennyivel korlátozottabbak a lehetőségei.

A regény egyik sarokkövét három női életút jelenti. A kamaszodó Zsuzsi nagy odaadással és némi irigységgel figyeli Györgyit, Irént és Julit, amiért autóval járnak, elég idősek a szerelemhez, saját döntéseket hozhatnak, és önfeledten szórakozhatnak. Az elbeszélőnek azonban hamar rá kell döbbennie, hogy a lányok élete sem tökéletes, meggondolatlanságuk életre szóló következményekkel jár. A lányanyaság, az abortusz és a túlélés érdekében végbement korai házasság képében Györgyi, Irén és Julis ijesztő tükröt tartanak a hanyatló Kárpátalja női életút-alternatíváinak.

A regény következő szakasza ott indul, ahol a Ceaușescu házaspár élete véget ér. Ez az esemény kétségkívül megrendítette az összes kommunista országot, és a Szovjetunió hegemóniáját is megingatta, így a rendszerváltás első jelei már 1989 decemberében megmutatkoztak. A kommunista rezsim több évtizedes hosszú telének a felolvasztásához azonban nem elegendő egyetlen tavasz, így hiába megy végbe '91-ben Ukrajnában is a rendszerváltás, a megélhetés mégsem lesz egyik napról a másikra könnyebb, még akkor sem, ha a külföldi termékek lassacskán beszivárognak az országba. A gyógyszerek továbbra is luxuscikkeknek számítanak, a nyugaton már tömegesen kapható ruházati termékek továbbra is elérhetetlenek.

Olyan apró, de a kisebbségben élő nemzet számára mégis óriási jelentőséggel bíró változások mennek végbe, mint például a március 15-i ünnepség engedélyezése. Ezen az eseményen, hosszú idő után, ismét megszólalhat a magyar nemzeti himnusz, amely a közösség összetartozását és identitását szimbolizálja.

Ebben a közegben érik nővé a már egyetemista Zsuzsi, aki először lesz szerelmes, ugyanakkor először szembesül az egész világát megrengető, elemi erejű belső konfliktusokkal is. Az óvó-védő, mégis hermetikusan zárt szülőfaluból kikerülő lány az ungvári egyetemen, kémiatanárnak készülve próbálja meg a saját szerencséjét. A város, bármennyire nyomasztó és rideg, mégis egyfajta kitárulkozást jelent: már nemcsak túlélni, hanem választani is lehet benne - legalábbis elsőre úgy tűnik.

Az első szerelem varázsa éppen ebben a különös életszakaszban lépett be Zsuzsi életébe – egy orosz fiú, Alik alakjában, akinek megjelenése egy új, izgalmas, ámde bonyolult világot hoz magával. A nemzeti ellentétek árnyékában a közös jövőjük egyelőre csak távoli álomnak tűnik. Alik, a fiatal festőművész, egyszerre ébreszt benne tiltott vágyakat és az ismeretlentől való felszabadító izgalmat. Miközben a fiú Amerikába készül, hogy híres festővé váljon, Zsuzsi szívében a hazai élet melege és biztonsága még mindig erősebben él, mint valaha. Az ő történetük egy különös tánc, ahol a félelem és a remény lépésről lépésre fonódik össze.

A belső bizonytalanság idején lép színre Jácint, egy neves orvos utódja, aki látszólag mindent megtestesít, amit Zsuzsi elérhetőnek és kívánatosnak tart. Mellette úgy tűnik, mintha végre hová tartozhatna; vele együtt nincs kockázat, nincsenek áthághatatlan határok - ám éppen ez a biztonságérzet az, ami megfosztja őt attól a dinamizmustól, ami valódi kitörést hozhatna a megszokott, unalmas környezetből.

Zsuzsi így két világ közt ingadozik: az egyik a megszokott, de szűkös, a másik a veszélyes, bizonytalan és idegen világ. Alik oldalán álmodni lehet, Jácint mellett beilleszkedni. Ám mindeközben ott van a harmadik erő is, talán a legerősebb: az otthon élénk emléke, az anyanyelv, a falu, a család, a közösség, amelyhez tartozni lehet.

Mindez - ellentmondásos módon - valójában a saját vágyainak háttérbe szorítását jelenti, mivel itt sosem érezheti igazán a kiteljesedés élményét.

Két eltérő világ és két különböző életút ütközése indítja el a belső küzdelmet, amelyre nem létezik könnyű megoldás.

Az ifjúság szikrázó reményei fokozatosan, de megállíthatatlanul elhalványulnak a '90-es évek közepére. A munkakeresés egyre inkább küzdelmes feladattá válik, a tanári pálya telítődik, és a megélhetés kihívása napról napra érezhetőbbé válik. Az új életformák nem kínálnak stabil alapokat, csupán újabb és újabb kérdéseket vetnek fel: Kihez is tartozhatunk? Milyen forrásból biztosíthatjuk a megélhetésünket? Hogyan alakíthatunk ki családot egy olyan társadalomban, ahol a család intézménye is összeomlás szélén áll?

Mintha a múlt árnyai újra életre kelnének: a régi szerelmek újra megjelennek, friss utakat kínálva, tele új lehetőségekkel és reményekkel. Közben azonban a korábbi döntések terhe egyre inkább ránk nehezedik, mintha a múlt titkos rejtélyei most véglegessé válnának, ami egykor még megválaszolatlan kérdésként lebegett előttünk.

A háttérben, mint egy elfeledett emlék, a gyerekkori barátok lányok halvány körvonalai újra életre kelnek, de most a tragédiák súlya éles kontúrokkal rajzolódik ki előttem.

Györgyi, Irén és Julis karakterei nem csupán a múlt árnyait idézik fel, hanem a változásokkal szembeni tehetetlenség és a kilátástalanság megtestesítői is. Fokozatos leépülésük nem csupán a test, a vagyon vagy a társadalmi státusz szempontjából tragikus, hanem mélyebb egzisztenciális értelemben is, hiszen mindhárman, a maguk módján, elveszítik a reménykedés képességét, valamint a méltósággal teli élet lehetőségét. Akárcsak oly sokan, akik a kommunizmus romjai között próbálnak megélni, ők is a túlélés harcát vívják, miközben a jövőjük egyre bizonytalanabbá válik.

Az "Akik gyufát árultak" szereplői nem éppen klasszikus értelemben vett hősök - vagy ha mégis, akkor a mindennapi küzdelem csendes hősei. Az ő világukban a gyermekkort nem a védettség jellemzi, hanem a nélkülözésre való felkészülés. A felnőtté válás nem valami nagyszerű beteljesülés, hanem inkább egy fokozatos lemondás mindarról, ami valaha lehett volna.

Mégis mit jelent felnőni, ha a gyerekkor már eleve felnőttként talál meg minket? Lehet-e újrakezdeni egy olyan világban, ahol a múltat sem lehet befejezni? És vajon megtanulhat-e valaha is élni, aki újra meg újra csak túlélni tanul? A regényben összefonódó apró, törékeny történetek valahogy megmaradnak igaz tanúságtételeknek, akár egy gyufa utolsó szikrája a sötétben. És ha megismerjük őket, talán nem tűnnek el egészen.