Azért lehetek háromszoros paralimpiai bajnok, mert édesanyám bátorsága és kitartása mindig inspirált, és a nehézségek ellenére is hiteles példát mutatott számomra.

Ha ép testtel jövök a világra, és ha a jobb kezem megfelelően fejlődik, talán esélyem nyílhatott volna arra, hogy nemzetközi szinten is elérjem az úszásban a sikereket. Lehet, hogy bajnokként emlékeznének rám.

Milyen különös iróniája az életnek, hogy éppen a köldökzsinór szorítása adta meg számomra a lehetőséget, hogy három paralimpián arany-, három ezüst- és egy bronzérmet szerezzek, valamint számos világ- és Európa-bajnoki címet nyerjek. Az, ami kezdetben hátrányt jelentett, végül a sikereim alapját képezte.

A sportban elért sikereim mögött egy olyan esemény áll, amely hosszú éveken át megpróbáltatásokat hozott a családom életébe, de végül sikerült azt pozitív irányba terelni. A "többes szám" használata nem véletlen, hiszen kezdetben a sporthoz nem sok közöm volt. Kiskoromban az ember még nem tudja, hogy éppen milyen úton jár, és arról sincs fogalma, hogy ő maga ép vagy sérült. A gyerekkor tele van felfedezésekkel, és ritkán döntünk arról, miről szeretnénk mélyebben elmélyedni. Az első lépéseket inkább a szüleim irányítása és a véletlenek sodrása határozta meg. Így kerültem hatéves koromban a pécsi Hullám uszodába, ahol a szociális segítő édesanyám és a kőműves édesapám támogatásával elkezdődött a sport iránti szenvedélyem kialakulása.

Amikor a szüleim bátyámat úszásoktatásra vitték, egy alkalommal engem is elhoztak. Azok a gyerekek, akik már ügyesen úsztak, lufikat kaptak ajándékba, és én is azonnal beleszerettem az ötletbe. A látvány annyira vonzó volt számomra, hogy ez indított el engem is az úszás világába.

Nem mondhatnám, hogy a Hullám iránti szenvedélyem túlzottan lángolt, főleg amikor 10-11 évesen Szamek Katalin edzőnő felvetette, hogy - már a PSN igazolt úszójaként - reggel hatkor is edzésekre kellene járnom. Még a gondolatától is kirázott a hideg, olyan kényszerítő erővel hatott rám az a hajnali tortúra. Szerencsére a szüleim mindig ott voltak mellettem, és segítettek átlendülni a nehéz pillanatokon. "Ha már nekifogtál valaminek, és annyi időt és energiát fektettél bele, aminek mostanra látható eredményei is vannak, akkor ne add fel! Mi majd segítünk, elviszünk és elhozunk" - mondták, és ezek a szavak adtak nekem erőt a folytatáshoz.

A történetünk kezdete egy különleges időszakra nyúlik vissza, amikor anyu szinte az egész életét arra szentelte, hogy nekünk, testvéremnek és nekem, a legjobb körülményeket teremtse meg. Reggel hatkor már útnak indultunk a tesómmal az edzésre, ahol anyu türelmesen megvárt minket, amíg befejeződik a gyakorlás. Nyolcra már az iskolában voltunk, ahol a napunk elkezdődött. Az órák végén pedig nem feledkezett meg az ebédről sem, amit vagy ott, vagy már a Hullámban fogyasztottunk el, mielőtt 14 órától ismét vízbe ugrottunk az edzés kedvéért. Ma, felnőtt fejjel, elgondolkodom azon, hogy vajon képes lennék-e ilyen áldozatokat hozni. Az a tény, hogy a gyereksportolók többsége számára a nagy eredmények csupán egy távoli álom marad, megfontolásra késztet. Csak a legkitartóbbak és a legtehetségesebbek érhetik el a csúcsot, mégis rengeteg szülő hajlandó mindent megtenni a gyermekük sikeréért. Anyu példája jól mutatja, hogy a szeretet és a támogatás milyen hatalmas erővel bír, még akkor is, ha az út tele van kihívásokkal.

Az, ahol ma vagyok, nagymértékben köszönhető édesanyámnak és édesapámnak, valamint a családom folyamatos támogatásának.

Kati néni csoportjában nyolc évet úsztam. Ő nevelt úszóvá. Eleinte az épekkel együtt edzettem, versenyeztem, semmiféle kedvezményben, pozitív megkülönböztetésben nem részesültem. Kati néni egyszer elvitt egy felmérésre is, ahol kiderült, hogy a jobb kezem erősebb, mint az ép bal. Mivel egyáltalán nem okozott hátrányt a kezem, teljesen egyenrangúnak éreztem magam az úszótársaimmal. Kicsiként még simán tartottam velük a tempót, sőt, előfordult, hogy még dobogóra is felértem, érmeket nyertem.

Természetesen, ahogy teltek az évek, és ahogy mindannyian fejlődtünk, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá számomra a víz alatti munkám hiányosságai. Éreztem, hogy lemaradtam a többiekhez képest, és bár ez eleinte zavaró volt, végül teljesen természetesnek könyveltem el. Az a környezet, ahol tartózkodtam, olyannyira inspiráló volt, hogy mindennap arra ösztönzött, hogy folyamatosan javítsam magam és törekedjek a fejlődésre.

Anyuék mindig úgy tanítottak, mintha teljesen egészséges lennék. Bár jobbkezesnek jöttem a világra, minden feladatot ballal kellett megoldanom, mintha nem lenne semmilyen hátrányom. Nem hiszem, hogy tudatosan tették ezt; egyszerűen úgy gondolták, hogy "amit csak tudsz, azt csináld meg, kislányom! Ha pedig valami nehézséget okoz, tanuld meg, hiszen képes vagy rá! Bármibe is vágsz bele, ne csak félvállról vedd, hanem adj bele mindent!" Nem a sajnálatra tanítottak, hanem az életre készítettek fel. Ezért sosem kértem könnyítést az edzéseken.

Kisebb koromban biztosan elő-előfordult, hogy csúfoltak a kezem miatt, de az emberi agy csak a nagyon rosszat és a nagyon jót jegyzi meg, az apró örömöket, bánatokat törli a memória. Ezért csak egyetlen konkrét esetre emlékszem, ami még az általános alsó tagozatában történt. Az egyik osztálytársam szállt rám. Rendszeresen csúnya szavakkal illetett, ami nem volt túl kedves. Rosszul esett, mégsem fájt, egyszerűen nem vettem magamra. Azt mutattam, hogy lepereg rólam. Az élet semmilyen területén sem normális, ha bárkit a kinézete miatt csúfolnak, illetnek negatív jelzővel. Szerencsére az osztályfőnököm is gyorsan levette a helyzetet, és az egész osztály előtt tartott egy beszélgetést, ahol rendbe rakta a dolgokat. Elmondta, hogy mi számít és mi nem az életben. Értékrendet mutatott. A beszélgetés után többet nem hallottam senkitől negatív jelzőt. Célba ért a tanárnő pedagógiája.

A lelkem legmélyén arra, hogy másképp születtem, másképp nézek ki, mint a társaim, még később, kamaszkoromban ébredtem rá. Ez a tudat akkor csavart egyet a szívemen. Rio után.

Nehéz pontosan felidézni és szavakba önteni azokat az élményeket, amelyeket a középiskolás éveim alatt éltem át. Olyan érzés volt, mintha egy új világba csöppentem volna, ahol minden egyszerre zajlott körülöttem. Egy teljesen új gimnázium várakozott rám, új barátokkal és egy új közösséggel, amelyhez be kellett illeszkednem. A dolog nehézségét csak fokozta, hogy a külsőm eltér a többiekétől, ami miatt folyamatosan kérdések merültek fel bennem. Vajon milyen lesz a fogadtatásom? Az emberek azért közelítenek hozzám, mert sajnálnak – amit kifejezetten utálok, hiszen nincs okom a sajnálatra – vagy valóban kíváncsiak rám és az életemre? A kérdések sűrűjében navigálva próbáltam megtalálni a helyem, miközben a bizonytalanság és az új élmények izgalma egyaránt áthatotta a mindennapjaimat.

Tinédzserkoromban bátran megkérdőjeleztem mindent, ami a körülöttem lévő világot illette. Gyakran szembeszálltam a szüleimmel és a testvéremmel is, ami természetesen nem volt könnyű számukra. Azokban az években sok vitát és nézeteltérést éltünk át, ami feszültséget hozott a családi légkörbe.

Ekkor kezdtem el azon gondolkozni,

Hogyan váltam azzá, aki vagyok? Miért formálódtam ilyen módon? Milyen lenne az életem, ha másként alakultak volna a dolgok? Ekkor egy olyan kérdés fogalmazódott meg bennem, amelyre régóta kerestem a választ: "Anya, mi is történt valójában, hogy a kezem ilyen lett?"

Ekkor hallottam, vagy legalábbis tudatosult az agyamban először a szülés alatt észrevétlen maradt komplikáció, a köldökzsinór, ami a kezemre csavarodott.

Ugyanolyan akartam lenni kinézetre, mint az osztálytársaim. Hogyha bárki rám néz, azt lássa, két kezem van, mert akkor biztosan másképp viszonyulnak majd hozzám. Ezért az anyuval folytatott beszélgetés után felkerestem Pécsen egy protézisgyártót. De soha nem lett rendes műkezem.

Már túl voltam a riói paralimpián, a bronzérmem ott lógott a falon, de nem élveztem az úszást. Többször megfordult a fejemben, hogy nem kell ez nekem, abbahagyom. Egyetlen ok miatt maradtam, mert otthonról folyamatosan kaptam a pozitív támogatást: "Kicsim, csináljad, mert hidd el, van ennek értelme."

A szüleim - velem ellentétben - pontosan láttak két dolgot. Azt, hogy

Az akkori életemben az úszás nem csupán egy sportág volt, hanem a mindennapjaim szilárd alapja és kiszámíthatóságom forrása. Ez a tevékenység segített felfedezni, hogy belső értékeim messze túlmutatnak a bronzérem csillogásán.

Kati nénit is megkérdőjeleztem annak ellenére, hogy ő a legtöbbet szerette volna kihozni belőlem. Úgy nyolc éve dolgoztunk már együtt, éreztem, elfáradt a kapcsolatunk, szükségessé vált a változás. 2017-ben edzőt váltottam. Azóta dolgozunk együtt Jancsik Árpáddal. Kezdetben egyszerre foglalkozott ép és paraúszókkal, de most már csak ránk specializálta magát. Ahogy mondani szokta: "ti pont olyanok vagytok, mint az épek, de mégsem. Ugyanúgy minden nap két edzésetek van, és háromszor kondiztok egy héten, az edzésmetodika mégis teljesen más, speciális, személyre, sérültségi kategóriára szabott."

A kapcsolatunk kezdete egybeesett a lelki hullámvasutazásom fokozódásával, így nem volt zökkenőmentes. Árpi sem tudta megoldani a problémáimat, amelyek között ott volt minden általam megkérdőjelezett dolog. Kati néni mellett őt is folyamatosan vizsgáltam. Mégis, valamilyen irányt adott az életemnek. A versenyszellemem mindig is erős volt, de Árpi mellett gyakran azt éreztem, hogy azért úszom, mert mások elvárják tőlem, nem pedig a saját vágyam miatt. Hiába értem el sikereket, a hétköznapok szürkeségében sosem éreztem, hogy mindez belülről fakadna. Anyuék mindig elvittek, értük jöttek, de ha nem tették volna, lehet, hogy magamtól sosem indultam volna el.

Árpi egy különös módon mutatta meg az utat: amikor szükség volt rá, hátralépett. Szavaival így nyugtatott meg: "Nem kötelező úsznod. Ha nem szeretnéd, akkor ne tedd. Csak akkor fogok újra figyelni rád, ha te is szeretnéd." Miközben becsülettel teljesítettem a napi két edzést, sosem mulasztottam el egyet sem, így a közöttünk lévő játék egyfajta "húzd meg, ereszd meg" lett.

A gimnáziumi évek alatt szép lassan ráébredtem, bármivel is foglalkozom, nem mindegy, hogy milyen szájízzel végzem azt. Ha rosszal, ha ímmel-ámmal, ha folyton ellenkezve, az megkeserít. Ha megértem és elfogadom, amit csinálok, ha mosolyogva megyek edzésre, akkor még a legnehezebb feladatsor is könnyebbnek tűnik, hovatovább nem egy helyben topogok, hanem fejlődöm. Ezzel a "nem kötelező úsznod" pedagógiai módszerrel végül rájöttem arra, mindennél jobban szeretem azt, amit csinálok. Kellett egy kis idő, de nagyjából a 18. születésnapom után lecsillapodott a lelkem.