Babakocsikba szíjazott sorsok

2300 két év alatti gyermek él ma Magyarországon gyermekvédelemben, több száz csecsemő pedig kórházakban, mert szülei nem tudják, vagy nem akarják hazavinni. Miért nem adják örökbe ezeket a kicsiket, ha annyian várnak gyerekre? Hogy lehetne nekik segíteni?

Ricsi 14 hónaposan még mindig csak botladozott, bizonytalan léptekkel imbolyogva kapaszkodott a bútorokba, mintha az élet ismeretlen útjait próbálná felfedezni. Szülei néha egész napra magára hagyták, egy babakocsiba szíjazva, ahol a világ zajai és színei között küzdött a felfedezés öröméért. Máté, a hároméves bátyja, minden este, amikor elérkezett a lefekvés ideje, csendben besurrant a babakocsiba, és a takarót a fejére húzta, mintha ezzel megóvná őt az éjszaka sötétjétől. A szobakonyhás lakásban, ahol öt nagyobb testvére is ott élt, nem volt más hely, ahol elhelyezkedhetett volna, így a babakocsi vált az ő kis menedékévé, éveken át a gyermekkorának színhelyévé. Lili, a legkisebbik testvér, hat hónapot töltött a kórház falai között, mivel anyukája nem tudta hazavinni a szülés után, így az ő története is egy külön fejezetet írt a család életében.

Amikor a gyerekek az SOS Gyermekfalvak egyik nevelőszülői családjába léptek, mindhármuk élete gyökeres fordulatot vett. Ilona, a tapasztalt nevelőszülő, azonnal észrevette, hogy Ricsi mozgásfejlődése jelentősen elmarad a korosztályától. Járni még csak nehezen tudott, a kúszás és mászás számára idegen volt, és amikor felült, erőtlenül támaszkodott, izmai pedig nem feleltek meg a korának. "A kisfiú rettenetesen alultápláltan érkezett hozzánk. Nem meglepő, hogy nem fejlődött rendesen. Otthon szinte csak silány minőségű ételeket kapott; a cukrozott kenyérbél volt a leggyakoribb étkezése, és sokáig itt is csak azt kereste" - meséli Ilona, aki elkötelezetten dolgozik Ricsi fejlődéséért.

Hónapok teltek el, tele kihívásokkal és kitartó munkával. Számos fejlesztő torna, izomstimulációs gyakorlat és szabad mozgás után végre megérkezett a várva várt pillanat: Ricsi elindult.

Ilona kezét szorosan fogva, de mégis bátran lépegetett, egyre távolabb merészkedve a biztonságot adó bútorok világától. Néha, mint egy kis felfedező, elengedte nevelőanyja kezét, hogy néhány pillanatra önállóan is próbálkozhasson. Ám a küszöb és a lépcső mindig új kihívást jelentett számára. Megdermedve állt ott, szemeivel fürkészve az előtte tornyosuló akadályokat, miközben a félelem és a kíváncsiság harcát vívta magában.

"Mindennel próbálkoztam, elé tettem a kedvenc maciját, egy szelet csokit, leültem a küszöb másik oldalára és hívogattam. Sok türelem és biztatás kellett hozzá, hogy gyerünk, babám, menni fog! És egyik nap végül megtörtént a csoda, átlépte a küszöböt. Az ő életében ez volt az első igazán nagy lépés, átvitt értelemben is" - meséli nevelőanyukája. --- "Mindig is próbálkoztam mindenféle trükkökkel: odatettem elé a kedvenc plüssmaciját, egy ínycsiklandó csokiszeletet, majd leültem a küszöb másik oldalára, és csak hívtam őt. Rengeteg türelem és bátorítás kellett, hogy elmondhassam: 'Gyerünk, kicsim, menni fog!' Aztán, egy szép napon, végre megtörtént a csoda, és átlépte a küszöböt. Ez volt az ő életében az első igazán hatalmas lépés, szimbolikus értelemben is" - mesélte a nevelőanyja.

Ilona és férje négy éve vállalták a nevelőszülői szerepet, és a saját kisiskolás gyermekük mellé befogadták Ricsit és Mátét. "Eddig rajtuk kívül csak egy kisbaba, Lili élt nálunk, akit másfél éves korában örökbe adtunk. Az elválás mindannyiunk számára fájdalmas volt, de az vigasztal, hogy tudjuk, jó helyre került, egy szeretetteljes, végleges családhoz" - osztotta meg Ilona az érzéseit.

Magyarországon 23 ezer gyermek él állami gondoskodásban, az SOS közel 400 gyereknek tud otthont biztosítani. Szeptemberben még 300 kisbaba várakozott a kórházakban, hogy valahol családra találjanak. De miért nem kerülnek mindannyian örökbefogadó családba?

"A gyerekek többségéről nem mondanak le a szülők, rendszeresen látogatják, így őket nem lehet örökbe adni. Az esetükben az egyetlen lehetőség, ha nevelőszülőhöz kerülnek. Ehhez viszont több ezer nevelőszülőre lenne szükség, mert jelenleg óriási a szakemberhiány. Ezért is ragadnak hónapokra kórházban a csecsemők" - mondja Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője.

A gyerekek többsége olyan nehéz körülmények közé kerül, mint a bántalmazás, elhanyagolás, szegénység, vagy a szülők szenvedélybetegsége és halála, ami miatt állami gondoskodásra szorulnak. Ezek a traumák súlyos következményekkel járnak a gyermekek számára. Az előzőleg megélt nélkülözés és a gondozatlan terhesség mind-mind nyomot hagy a kicsiken, akik fejlődése gyakran eltér az átlagos gyerekekétől. Az ő támogatásuk és fejlesztésük különösen fontos, hiszen segítségre van szükségük ahhoz, hogy a jövőjük fényesebb lehessen.

A nevelőszülő feladata nem csupán egy biztonságos és szeretetteljes otthon biztosítása a gyermek számára, hanem az is, hogy a szakemberekkel együttműködve támogassa a gyermeket a lemaradások leküzdésében. De mi motiválhat valakit arra, hogy vállalja ezt a kihívásokkal teli, gyakran fájdalmas elválásokat is hozó feladatot? Milyen belső késztetések vagy tapasztalatok ösztönözhetik a nevelőszülőt arra, hogy egy olyan különleges és felelősségteljes szerepbe lépjen, amely nemcsak a gyermek életére, hanem a sajátjára is mély hatással lehet?

"Ez nem munka - szögezi le gyorsan Ilona. - Ez egy hivatás. Csak szívből lehet csinálni. Mindig is gyerekekkel foglalkoztam, először bölcsődei gondozóként, később logopédusként, most nevelőszülőként. Szeretem, ha pezsgés van a házban, ha azt mondják, szeretlek Mama, szeretlek Ilona, ki hogy szólít, ha este meseolvasás után adhatok egy puszit és betakarhatom, ha tudom, hogy segíthetek egy gyereknek visszaadni a gyerekkorát. Ez többet ad nekem, mint amit beleteszek. Anyává tesz, csak másképp."

Az SOS Gyermekfalvak most is szeretettel várja azok jelentkezését, akik nevelőszülőként segítenének Kecskeméten, Orosházán, Budapesten és a környező településeken, akár 60 kilométeres távolságban. Ha van kedved és elhivatottságod, csatlakozz hozzánk, és tedd szebbé egy gyermek életét!