Az alábbiakban egyedi módon átfogalmazom a megadott szöveget: Balavány: Húsvétkor Isten a világra vért hintázik A Húsvét ünnepe során sokan a megújulás és a remény időszakának tekintik. Balavány szavai szerint azonban ez az időszak nemcsak az újjászület

Anyám hite különös volt, gyakran lapozgatta a zsoltároskönyvet otthon, és ha valaki istenkáromló szavakat használt, azonnal rászólt, hogy ne szennyezze be a nevét. Emlékszem, egyszer, amikor hazafelé tartottam az iskolából, átsétálva a templomdombon, megfogadtam a nagytorony előtt, hogy soha nem fogom szidni az Istent. Anyám sosem lépett be a templomba, minket pedig csak azért küldött el, hogy ha netán mégis létezik Isten, legalább a gyerekei ne kerüljenek a kárhozat sorsára. Balavány György megrázó írása a hit, a szeretet, az ünnepek, a halál és az újjászületés mélységeit tárja fel.

Péntek sötét rémálom, szombat hercegi bársony, vasárnap ragyogó fényesség, hétfő pedig bál és mulatság. Már régóta piros betűkkel íródik a nagypéntek, hiszen keresztény hagyományok között élünk, mondják, mondjuk, ám ahogy a sokat hangoztatott szavakban gyakran eltűnik a mélyebb értelme, úgy ezekből is elpárolog a valódi jelentés. Keresztény? Hagyomány?

Az ünnep megmarad, a sonka, a Bilagit, és a zöldre főtt tojások – jövünk, megyünk, letudjuk. Sokan a templomba is elzarándokolnak, hiszen ilyenkor "odaesz a fene." Fekete-fehérbe öltözve vonul a nép. A szentbeszéd alatt a nyugdíjasok illedelmesen álomba merülnek, a gyerekek láblógáznak és ficeregnek, míg a szülők csendes pisszegéssel próbálnak rendre utasítani. Húsvétok jönnek és mennek, egymás után, mindig hasonló, mégis mindig más. Várom a nagy napot, Anyu pogácsát süt – mindig ugyanazt. A sajtos, köményes finomság, aminek nem lehet ellenállni. Már előző nap ki vagyok tiltva a spájzból, de persze beosonok, hogy "lopjak." Lopni bűn, mondja Anyu. Én ártatlanul mosolygok, de a markom tele van a hátam mögött, és szégyenkezve falom magam tele a paplan alatt a még langyos pogácsával. Morzsák hullanak a lepedőre, és ahogy azok szúrnak, alig tudok elaludni tőlük.

Anyu nem látogatja a templomot, és apu is távol marad.

Anyám békési református parasztlány, apám pedig tétényi, félig sváb, negyedrészt zsidó katolikus, aki az Istennel való viszonyát sokáig haragosan élte meg. Én nem lépek be oda, fiam, csak ha kényszerítenek.

Hát most éppen engem rángat a Nagyi, aki egy igazi, áhítatos asszony. Kéz a kézben húz magával, de bevallom, nem kedvelem a nagyit; a keze hideg és vizes, olyan krémes tapintású, és mindig van rajta egy kicsi kakiszag, amit még a templomban is érzékelek. Miért visz engem a katolikusokhoz, mama? Hiszen Anyu szerint én református vagyok! Anyu azt mondja, hogy református gyerek vagyok, és miközben a fürdőszoba repedt tükre előtt állok, csak nézek magamra, és gondolkodom, hogy tényleg ez itt egy református.

Kezdem érezni az idő múlását, hiszen már az ötvenhatodik húsvétomhoz érkeztem. A kertben a gyümölcsfák virágzásba borulnak, és a többségüket még Anyu ültette el. Húsvétkor a kék ég először igazán ragyog, a tétényi kertváros fái végre elrejtenek a szürke, füstös lakótelep látványa elől. Apu sosem törődött a kerttel, mindig is az volt a dolga, hogy másfelé nézzen. Késve érkezünk a templomba, de hát én református vagyok, ami Nagyinak nem tetszik. „Elég nagy baj az” – sóhajtja, és ezzel még inkább összezavar engem a vallásom kérdése. Mivel megint csak a hátulsó padokban találunk helyet, csupán a hátakat látom, és néha fel kell állnom, néha térdre kell ereszkednem. Fölpillantok a Nagyira, próbálom utánozni a mozdulatait, ahogy a mellkasa előtt tartja a kezét. Az ének zúg körülöttem, és a Nagyinak különös, csúszkáló hangja van, de mégis próbál áriázni. Apu mesélte, hogy régen szépen énekelt, eljárt a tétényi dalárdába. Most viszont a hangja már nem az, ami volt. Fura hallani ezt a megváltozott éneket ennyi év után, miközben a kertre nézek. Apu később elárulta, hogy a reverzális miatt kereszteltek reformátusnak engem, míg a bátyámat katolikusnak, hogy békét teremtsenek a családban.

De nem lett.

Talán a Kádár-kor is egyfajta keresztény kultúra volt, csupán ezt akkoriban senki sem hangsúlyozta. Mit is jelent valójában a keresztény és a kultúra? Ott volt például Karácsony, a Télapó, akiről azt mondták, hogy az igazi neve Gyed Maróz, de Apu szerint ez csak mese, fiam. Az igazi Mikulás, de végső soron mindez csupán kitaláció. Anyu nem állt haragban Istennel, de a hite inkább egyfajta fura nem-hit volt, mert végül is megkeresztelt minket, őt és a bátyámat is, sőt, a bátyámnak elsőáldozóként kellett részt vennie, míg én konfirmandus kiskamaszként folytattam az utamat.

Jelentkezem az előkészítőre. Anyu oda se jön, csak küld, bemegyek a templomba, jó hűvös, Ékesség Néktek, ez van kiírva a bejárat fölé, nem igazán értem, de tetszik. Később magyarázzák, hogy leesett egy betű, békesség volt eredetileg, de egy jó darabig hagyták a fenébe.

A templom csendjében csak egy öreg ember áll, a padsorok között, arccal az úrasztala felé fordulva. Kezében egy fekete kötetet tart, és halk mormogás hagyja el ajkait, miközben szemei lecsukva pihennek. Az alak imbolyog, s ez a látvány kicsit ijesztő, kérdéseket ébreszt bennem: vajon jól van-e? Óvatosan megszólítom: "Bácsi?" Erre a férfi rám fordítja nagy, véreres szemeit, alaposan végigmér, mintha keresne bennem valamit. "A pap bácsihoz jöttem" – mondom. "Odabent van a nagytiszteletű úr" – feleli, miközben hátraint a kisterem irányába, majd ismét becsukja a szemét, és folytatja mormogását, mintha nem is léteznék.

Amikor a Nagyi előre lép a katolikus templom oltáránál, halkan suttogja, hogy áldozni megy. Ez a kifejezés számomra ijesztő, de mégis, semmi különös nem történik vele, sértetlenül tér vissza. Hazafelé, miközben a hideg, krémes kezét fogom, megkérdezem, mit csinált, és ő azt feleli, hogy magához vette az Úr testét. Hogy is van ez? Megetted? Igen, mondja, ez a szentáldozás. Így találkozunk a jóistennel az ő házában. A gyomromban egy pogácsa felkúszik a torkomig, és egy furcsa érzés kerít hatalmába.

A Nagyi szent rituálét tartott, vért ivott és a testét az istennek adta saját otthonában. Ezt meséltem a bátyámnak. „Hogyhogy?” – kérdezte meglepetten. „Fogalmam sincs, nem voltam ott” – feleltem.

Elmondom Apunak is, legyint, a pap bort ivott, öreganyád meg ostyát evett, a többi babona, mondja. Nagyit is próbálom környékezni a kérdéseimmel, de azt mondja, ez az ő hitük szent titka. De én is szeretném tudni a titkot. Kicsi vagy még.

Anyu hite mindig is különös volt számomra. Otthon gyakran merült el a zsoltároskönyv lapjaiban, és ha valaki istentelen szavakat használt, azonnal rászólt, hogy ne káromolja az Urat. Emlékszem, egyszer, amikor hazafelé tartottam az iskolából, a templomdombon sétálva megfogadtam a nagytorony előtt, hogy sosem fogom szidni az istent. Anyu sosem lépett be a templom küszöbén, minket viszont mindig csak azért küldött el, hogy ha véletlenül tényleg létezik isten, legalább a gyerekei ne kerüljenek a kárhozatba. Hallom, ahogy apuval vitatkozik, és ezt elmondja neki. Nem szeretnék a kárhozat áldozata lenni. Azért veszekednek, mert anyut behívták az igazgatóságra, miután kiderült, hogy konfirmálni járat engem. "Gondolja meg jól, elvtársnő!" – kiabálja apu dühösen. Ő nemcsak a papokat, hanem az egész rendszert utálja, és a rendszer is viszonozza ezt. Éveket töltött Rákosi börtönében, sosem rehabilitálták, bélistásként dolgozik, pedig tanult építész, de a sertéshizlaldán karbantartóként rekedt, és sosem juthat feljebb.

Apu mindenkire haragszik, a papok hazudnak, Brezsnyev is, Kádár is. Amikor vitázni kezdenek, csak Apunak szabad kiabálnia, mert ha Anyu is felemeli a hangját, akkor jön a nagy pofon, és az ajtóhoz vágja magát, elered a vére. Nagyon félek, amikor veszekednek. Nem akarom látni és hallani ezt az egészet, mert rettegek, hogy Anyunak baja esik. Az imbolygó ember azt mondja, hogy odabent a nagytiszteletű úr van, és én arra gondolok, hogy talán Isten van ott. De én nem akarok találkozni Istennel, nem akarok szentet áldozni, és vért inni. Inkább szaladok haza.

Mi a különbség a reformátusok és a katolikusok között? kérdezem Aput. A reformátusok nem térdelnek le imádságkor, válaszolja egy kis hezitálás után. Soha? Soha. Ez tetszik nekem. De Apu, te katolikus vagy, nemde?

Nem vagyok én semmi, feleli.

A húsvéthétfőket nagyon várjuk, mert locsolni lehet menni. Átmegyek a Béresékhez, Kissékhez, Erdélyiékhez, Halászékhoz, minden osztálytárs meg környékbeli gyerek anyját, húgát, nővérét meglocsolom a büdös kis kölnisüvegemből. Anyu fehér inget ad rám meg rövidnadrágot, és ragaszkodik hozzá, hogy megfésülködjem. Csokitojásokat meg forintokat gyűjtünk. Van, ahol le is ültetnek, képviselőfánkot lehet enni, zserbót. Mindenütt vannak bácsik is, a bácsik bort isznak, pálinkát, sört, és azt mondja mind, hogy gyere csak ide, kiskomám, hogy megy a suli.

Szabad-e locsolni, szabad, de csak kicsit.

A Jószaiék nagylányának a mellére hintem a kölnimet, nagy, kerek mellei vannak, feszítik a vékony pulóverét, oda kéri, hogy a haja ne legyen olyan. Sorban locsolják a fiúk a mellét, és mindegyiknek azt mondja, köszönöm, én keresztül-kasul meghintem a kölnimmel, jaj, csak kicsit, te lüke, mondja a Jószaiék nagylánya, és nevet, villog a fehér foga, repked a szőke haja. Borzasztóan szerelmes vagyok a Jószaiék nagylányába, pedig idősebb vagy hat évvel. Nem akarom, hogy más locsolgassa a mellét, utálom, hogy bárki locsolgathatja. Karsay tiszteletes bácsi sokat beszél a bűnről a konfirmációi előkészítőn, és már tudom, hogy Jézus a vérét adta a bűneinkért, kilocsolták a vérét, és ha meg leszek konfirmálva, akkor majd én is ihatok belőle, meg ehetek a testéből.

Már megértettem, mi rejlik a paráznaság, a lopás és a hazugság mögött. Esténként, a sötétben, egyedül a Jószaiék nagylányának bőrét öntögetem, pulóver nélkül – ez az én paráznaságom. Jézus azért szenvedett, mert az emberi gyarlóságot hordozta. Mivel őt levetkőztették és keresztre feszítették, ez is a tudásom része. Őt megbüntették helyettem, mert az Isten egy öreg, büdös bácsi, aki dühös, amikor én a cerkámmal foglalkozom a sötétben, és a Jószaiék gyönyörű lánya kering a gondolataimban.

Karsay tiszteletes bácsi mindig figyelmeztetett minket, hogy ha egy fiú a cerkájához nyúl, azzal súlyos következményekkel kell szembenéznie – a gerince kiszárad, és a betegségek is elkerülhetetlenek lesznek. Az ilyesmi hallatán most, amikor a kertet nézem, furcsa módon nem a Jószaiék lányának az arca jut eszembe, hanem inkább a kerek mellei, ahogyan a pulóver alatt a bimbók kis kúpjai sejtelmesen kirajzolódnak.

Mennyire sok mindent kellene ismerned ahhoz, hogy igazán boldog életet élhess, és méltósággal távozhass, tette fel a kérdést Karsay bácsi a káté körül. A válasz pedig az volt: először is meg kell értened, mekkora súly nehezedik rám a bűneim és a szenvedéseim révén.

Hogy mennyire vétkes vagyok, azt akkor tapasztalom meg, amikor Apu a bátyámat védi helyettem. Egy húsvétkor ismét nem tudom megállni, hogy ne lopakodjak be a spájzba, és a tilalom ellenére jóízűen falatozom a zserbót és a pogácsát. Az ízek összeolvadnak a számban; a sós és az édes harca zajlik, ahogy a dió marja a nyelvemet, és a só kiszívja a nyálamat. Tudom, hogy tilos, de a kísértés ereje hatalmas, és nem tudom abbahagyni, míg tele nem tömöm magam. Kisurranok, és a bátyám éppen ott áll a spájz ajtajában. Húsvét, ami nem a boldogság ünnepe; Apu megint eltűnt valami nő társaságában, és a pénz is elment, alig maradt vacsorára. Anyu viszont nem ordíthat Apuval, csak velünk, és a szűkölködés ellenére is süti a finomságokat, mert nem engedheti meg magának, hogy ne tegye.

A nagyszombat estéjén, a határozott tilalom dacára, én mégis mértéktelenül jóllaktam.

És Anyu kiabál, hogy ki volt ez, és megyünk a bátyámmal, állunk szemlesütve. Apu az asztalnál ül és issza a bort. Visszajött a nőtől, végleg hazajött, sokadszorra végleg, hát issza a bort és támasztja a fejét. Melyik volt, mert mindkettőt agyonvágom. Én, lép előre egyet a bátyám. Anyu lekever neki egy pofont. Szólnom kéne, hogy a bátyám hazudik, de nem szólok. Anyu pofonjai a semmiből előbukkanó, súlytalan természeti jelenségek, Anyu rendszerint el is tűnik a pofonjai mögött.

Nem mondta meg anyád, hogy ne, állj meg, Apu! De Anyu tiltakozik. Nem te vagy az, néz rám könyörgő szemekkel Anyu, mert tudja, hogy Apu engem nem bánt annyira. A bátyám csendben marad. Nem, mondom rekedten, és Apu előre jön, Anyut félrelöki. Középsúlyú bokszoló volt, megyei bajnok. Senki nem áll meg előtte, amikor részeg. Behúzódok a szobába. Hallom, ahogy a polcok borulnak, ahogy döng az ajtó, és Apu ordít: "A retkes kurva anyádat, te szemétláda! Mindenedet felzabálod, te szar tolvaj senki! Hányszor mondta anyád, hogy ne nyúlj hozzá, a beled kitaposom, te szörnyeteg! Dögöljetek meg mind, a kurva istenit! Te meg kussoljál!" – ordítja Anyunak, aki csak azt sivítja, hogy "Vili, megölöd azt a gyereket!" Behúzódok a remegőhelyemre, az íróasztalom alá, próbálok imádkozni, de csak annyit tudok mondani, hogy "édesjóistenem, édesjóistenem". Nem megyek ki, amíg minden el nem csendesedik. Apu bent fekszik a szobában, horkol, pillanatok alatt elalszik, ha részeg. Anyu a bátyám fejét borogatja az asztalnál. A bátyám a vállával köröz, a keze lóg, a szeme és a szája felrepedt. Rám néz, a szemembe, és kicsit elvigyorodik a megvert szájával. "Egyszer el fogom vágni a torkát" – mondja tárgyilagosan, mintha egy adatot közölne. "Ne beszélj most!" – feleli Anyu, és a válla rázkódik a sírástól.

Nemrég, a szüleim halála előtt, megosztottam velük a titkomat: én voltam az, aki ezt az egészet végigélte. Anyu mosolyogva válaszolt, hogy már régóta tudja. Apu viszont nem emlékezett arra a pillanatra. A bátyám sajnos már nem volt közöttünk, 2015-ben tragikus módon távozott az életből.