Bod Péter Ákos: Az egész világ megérzi Trump tévedésének következményeit Trump politikai döntései nemcsak az Egyesült Államokat érintik, hanem globális hatásokkal is bírnak. Az általa hozott intézkedések és kijelentések sokszor feszültségeket szülnek a n
Bod Péter Ákos is csatlakozik a Portfolio legújabb Signature Klub eseményéhez!
Az áprilisi, egyáltalán nem tréfás, felettébb szeszélyes amerikai vámügyi bejelentés nyomán hirtelen más lett a világ. A tőzsdék zuhanni kezdtek, az árfolyamok kilengtek, a konjunktúraindexek romlottak. A gazdasági szereplők újraszámolják a helyzetüket és a kilátásaikat, a kormányok a válaszlehetőségeket latolgatják, ha még nem jelentettek be azonnali ellenintézkedéseket, mint a Kínai Népköztársaság.
Az általános tendenciák és a nagyméretű események közepette, a lényeges kérdés az, hogy a nemzetközi szervezeteket és konzultációs fórumokat figyelmen kívül hagyó, egyoldalú tarifaemelések piaci következményei már most is megmutatkoznak, komoly fejtörést okozva az elemzők és döntéshozók számára. Az, ami Trump első elnöksége alatt zajlott, majd az újabb hivatali ciklusa kezdetén tett lépések a két szomszédjával, nem volt elegendő ahhoz, hogy a világot felkészítse a következő fejleményekre.
Mire is gondolunk? Vámintézkedésekről van szó, de ennél sokkal többről beszélünk. Trump a "felszabadulás napja" kifejezést használta, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államok e lépés révén végre kiszabadulhat a másfél évszázada tartó kizsákmányolás és elnyomás fogságából. Intézkedéseit egyfajta sérelmi alapállásból, fenyegető tónussal ismertette, utalva arra, hogy azok, akik engedelmeskednek, kedvező bánásmódban részesülhetnek.
Azt mondhatjuk, hogy az elnök nem csupán vámokat emelt, hanem saját hatáskörében, a törvényhozási folyamaton kívül hozott döntéseket a szankciók kapcsán.
Az Egyesült Államok eddig számos szankciót alkalmazott, például Oroszország ellen, amely egyébként nem szerepel azon elnöki többletvám-listán, amely a világ lakott területeinek többségét (sőt, még egy lakatlan szigetet is) tartalmazza. Most azonban a kereskedelmi szankciók célpontjai között találhatóak Amerika katonai és politikai szövetségesei is, éppúgy, mint a versenytársak és ellenfelek.
Nem túlzás azt állítani, hogy a bejelentett intézkedések és azok mértékei komoly kérdéseket vetnek fel. Ha az Egyesült Államok valóban kereskedelempolitikai eszközként kívánt volna vámtarifákat emelni – amire egyébként a nemzetközi jog keretein belül van lehetőség elegendően indokolt esetekben –, akkor valószínűleg más megközelítést választott volna. A belföldi termelők védelmét és a súlyos külkereskedelmi mérleghiányt két olyan érvnek tekinthetnénk, amelyek indokolhatnák a megnevezett termékekre vonatkozó, ésszerű vámtarifa-emelést. Jelenleg azonban az érintett országok exportőreivel szemben egy meglehetősen sajátos logika szerint alkalmaztak szankciós jellegű többletvámokat: míg egyes országok esetében 10%-os, másoknál 20%-os, mint például az EU, vagy akár 30%-os mértékű vámtarifát is bevezettek, mint amilyeneket Amerika távol-keleti szövetségesei kaptak.
A szankciók, ahogyan azt az elmúlt évek eseményei is világosan mutatják, nem csupán a céltábla számára jelentenek hátrányt, hanem a szankcionáló fél számára is kedvezőtlen következményekkel járhatnak.
Adam Smith és David Ricardo munkássága világossá tette, hogy az önkéntes piaci cserék révén mindkét fél előnyökhöz jut. Ezzel párhuzamosan azonban a kölcsönös kereskedelem akadályozása az érintett felek jólétét csökkenti. A történelem során számos példa mutatta, hogy a vámok, behozatali vagy kiviteli kvóták, valamint különféle adminisztratív korlátozások hogyan gátolják a hozzáférést a magasabb minőségű, olcsóbb és versenyképesebb termékekhez és szolgáltatásokhoz, ezáltal rontva a fogyasztói jólétet. A gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján a második világháború utáni évtizedek világpiaci liberalizációi, amelyeket nemzetközi szervezetek keretein belül a kormányok közösen fogadtak el, a materiális jólét növekedésének egyik legfontosabb tényezőjének számítanak.
Itt most nem szükséges részletesen kifejteni, hogy a globalizációs folyamat milyen hatásokkal és következményekkel jár a fogyasztók, valamint a termelők és az érintett közösségek számára. Trump hatalomra jutását részben az tette lehetővé, hogy hitelesen megszólította azokat, akik a globalizáció veszteseiként érzik magukat, és védelmet keresnek. Ezt a jelenséget most is megfigyelhettük: a Fehér Ház kertjében összegyűlt vendégek között ott voltak autóipari munkások is, akik nagy lelkesedéssel üdvözölték a vámok bevezetésének hivatalos bejelentését. Nyilvánvaló, hogy abban reménykednek, hogy a feldolgozóipari termelés visszatér az Egyesült Államokba. Az elnök is erről a célról beszélt.
A legújabb vámkorrekciós bejelentések messze túlmutatnak a megszokott mértékeken, ami rengeteg kérdést vet fel a piaci trendek jövőjével kapcsolatban. A külföldi autók, beleértve a hazánkban gyártott Audikat is, a 25%-os iparági vám következtében olyan mértékben drágulnak, hogy valószínűleg jelentősen csökkenni fog az amerikai vásárlók érdeklődése és vásárlási kedve irántuk.
A tengerentúli piacon várhatóan csökkenni fognak az értékesítési mutatók. Amennyiben az Audi nem talál sürgősen új piaci lehetőségeket, a vállalat termelése jelentősen visszaeshet.
Az amerikai autógyáraknak viszont jól jön a vámvédelem: többet adhatnak el, a verseny tompulásával emelhetnek az áraikon. Más importjavak esetében viszont nincs érdemi amerikai termelő. Így aztán hiába kapott 50 százalékos vámtételt a nyakába Lesotho, az afrikai gyémánt-kitermelő és exportőr, ha egyszer nincs Amerikában gyémántbányászat, a védővámok bástyái mögött nem tud felfutni a hazai üzlet, csak a fogyasztói ár.
Visszatelepül-e feldolgozóipar olyan cikkek esetén, amelyekből eddig Vietnám, Kambodzsa vagy Mexikó látta el az amerikai piacot?
Elvileg igen. A re-shoring akkor tud megvalósulni, ha amerikai cégek vagy az odatelepülő külföldiek vállalják a beruházási ráfordítást, majd pedig a folyamatos működtetési költségeket a drága bérű országban. Ahhoz pedig bízni kellene abban, hogy évtizedes távon, a kiépítendő kapacitás élettartama alatt fennmarad a masszív vámvédelem. Amelyet elnöki rendelet mondott ki, és vonhat vissza...
A politikai alkufolyamatba ágyazott áprilisi vámügy egészen más logikájú, mint ahogyan a piacszerkezeti és versenyképességi elemzésre épülő kereskedelempolitikát szokás folytatni. Ebben a mostani helyzetben ugrásszerűen megnőtt az általános bizonytalanság és a politikai kockázat a gazdasági szereplők számára. Ez vonatkozik az amerikai cégekre is, tevékenykedjenek az országon belül, vagy a szankcionált országokban - praktikusan bárhol a világban. A kockázat a vámbejelentés után sem szűnt meg: ilyen intenzitású, ám unortodox módon kivitelezett hatósági intézkedéseknél lényegében elkerülhetetlen a korrekció, majd annak korrigálása. A további kockázatoktól azok az exportőrök sem mentesek, amelyeknek a kormánya most azon dolgozik, hogy miként eszközölhetné ki valahogy Trumpnál a többiekénél kisebb adótarifát.
A politikai kockázat nehezebben megjósolható, mint az árfolyam-ingadozások vagy más gazdasági tényezők által okozott bizonytalanságok.
Teljesen érthető, hogy az Európai Unió, Kanada, valamint az amerikai piacon erősen függő egyéb országok és régiók hatóságai intenzíven keresik azokat a kereskedelmi megállapodásokat, amelyek visszaállíthatják a kiszámíthatóságot. Európában felmerülhet a Kínával való kereskedelmi kapcsolat újragondolása, bár ezt a megközelítést már a másfél évtizeddel ezelőtti lelkesedés nélkül kellene megvalósítani, figyelembe véve a kínai gazdasági és technológiai behatolás legutóbbi tapasztalatait. Ugyanakkor aggasztó a hatalmas, kihasználatlan kínai ipari kapacitások kérdése: a kínai piacról kiszoruló termékeknek logikus célpontja lehet Európa, ahol több mint félmilliárd fogyasztó várja a lehetőségeket.
Európa számára nem csupán Kínával kapcsolatosan érdemes a "derisking" stratégiát alkalmazni, amely a kockázatok minimalizálására és a kitettségek csökkentésére fókuszál. Fontos, hogy új kereskedelmi kereteket találjunk, amelyek megfelelnek a megváltozott globális viszonyoknak.
Az Egyesült Államokkal való kapcsolatunk kockázati tényezőként jelenik meg, különösen addig, amíg ez a politikai szempontok által befolyásolt kereskedelmi rendszer fennáll.
Az impulzív elnök által meghirdetett amerikai "függetlenségi harc" eddig főként a nemzetközi kereskedelmi rendre gyakorolt külső hatásokról szólt, és arról, hogyan helyezik háttérbe a szabályalapú kereskedelmi normákat. Azonban az ügy mélyebb összefüggéseket is magában rejt, mint csupán egy erőteljes vezető egyéni döntési stílusának hatásait a komplex globális kereskedelemre. Bár a személyes dimenziók jelentős szerepet játszanak, fontos megjegyezni, hogy a Republikánus Párt körében léteznek olyan erőteljes irányzatok, amelyek a vámok alkalmazásában látják a megoldást az Egyesült Államok makrogazdasági és társadalmi problémáira. Ezek az irányzatok ugyan kisebbségben vannak a szakmai közegben, de befolyásuk jelentős, és véleményük eljut a Trump-kormányhoz, alakítva ezzel a politikai diskurzust.
A merkantilista felfogáson hiába jutott túl többszáz éve a gazdaságtan és a kormányzati gyakorlat: ismét előkerült újabb formában, táplálkozva a globalizációs folyamat számos hátrányos melléktermékéből. Ezúttal nem egy "feltörekvő piac" gyorsított felzárkózásához, a fejlett országok dominanciája alóli kikerüléshez ajánl állami piacvédelmet, hanem a "centrum centruma" számára.
Azonban léteznek olyan közgazdasági összefüggések, amelyekkel a neomerkantilisták nem hagyhatják figyelmen kívül következmények nélkül.
Itt van az a vonatkozás, amelynek a létével nem számolt a döntéshozó, vagy a mértékét csekélynek gondolta. Nevezetesen: a behozatali vám jelentős növelése adóemelésként hat. Az importra kivetett elvonást az amerikai importőr fizeti be, a vámtöbbletből fakadó költségnövekedést nyilván törekszik érvényesíteni az ügyfelei között. Az életszerűtlen felvetés, hogy a külföldi szállító a nagyméretű vámemelést látva képes és hajlandó legyen lenyelni az importőr teljes többletköltségét. Ha kell az importtermék, a vámemelés után drágábban jut majd el a fogyasztóhoz. Ha valahogy más forrásból helyettesítik, akkor is többe fog kerülni az áruházi polcon, ipari részegységként.
A vámemelés hatásai az Egyesült Államok gazdaságában már most is érezhetők, hiszen az inflációs nyomás növekedésével nézünk szembe. Azonban a pontos mértékéről még folyik a vita. Az Egyesült Államok külkereskedelmi forgalmának a GDP-hez viszonyított aránya nem olyan magas, mint például Kanadában, Mexikóban, Vietnamon, vagy akár Szlovákiában és Magyarországon, de a hirtelen árnövekedés hatásai így is jelentősek lehetnek. Jelenleg a felhalmozott készletek és a korábbi szerződések még enyhítik a helyzetet, ám néhány hét múlva már világosabbá válik, hogy mekkora hatással jár ez az árszintre. Jerome Powell, a Fed elnöke is kifejezte aggodalmát, mivel attól tart, hogy a vámterhek növekedése miatt az amúgy is inflációra hajlamos amerikai gazdaságban tartóssá válhat a kezdeti áremelkedés.
Amíg a helyzet tisztázódik, a már bejelentett kamatcsökkentésre várakozniuk kell. Hiába üzent az elnök a saját stílusában, nagybetűkkel és kedvenc médiaplatformján, hogy "CSÖKKENTSÉTEK A KAMATOT, JEROME, ÉS NE POLITIKÁZZATOK!", a FED számára a tények a döntőek. Az adatokat figyelembe véve meg kell határoznia, hogy a vámemelések következtében fellépő sokknak a gazdasági növekedésre gyakorolt visszahúzó hatása vagy az árszint emelkedésének következményei lesznek-e dominálóbbak. Még ha a belgazdaság, amely eddig dinamikusan fejlődött, valóban a recesszió irányába mozdulna, számára a legnagyobb aggodalom az inflációs nyomás.
Legfeljebb egy újabb feszültség alakulhat ki a központi bank és a kormányzat között – ami önmagában is jelentős kockázatot hordoz magában, és kedvezőtlen hatással lehet az üzleti környezetre.
A vámháborús ügyet azért is annyira nehéz értelmezni, mert keverednek benne a korábbi, avítt gazdasági nézetek a döntéshozó személyes jellegzetességeivel. Trumpnak ismert egyéni alkutechnikája a meghökkentően magas kiinduló árról indított bejelentése, az ügyek intézésének személyes módszere, a "tranzakciós" felfogása. Ez mind olyan sajátosság, amely talán sikeres lehet az ingatlanpiacon, de nagyon idegen a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rend szabálykövető, jogias jellegétől.
Trump büszkén tekinti magát vállalkozónak a nemzetközi tárgyalások során – csakhogy ő valójában egy kormányzati vezető. Egy üzletember a világ ügyleteit gyakran nullaösszegű játékként szemléli: ha én nyerek a megállapodásban, akkor te veszítesz; amit én hozzáadok az árhoz, azt neked kell kifizetned; az én profitom a te veszteségeddel arányos. Azonban Adam Smith óta a közgazdaságtan irányzatai túlléptek a merkantilista felfogáson:
Az önkéntes csere mind az eladó, mind a vevő számára előnyökkel jár. Az eladó lehetőséget kap arra, hogy értékesítse termékeit vagy szolgáltatásait, míg a vevő olyan dolgokat szerezhet be, amelyekre szüksége van vagy amelyek kielégítik vágyait. Ezen a módon mindkét fél elégedettsége nő, és a kölcsönös előnyök erősítik a piaci kapcsolatokat.
A "Nemzetek gazdagsága" (1776) műve világosan rávilágít arra, hogy a munkamegosztás, a szakosodás és a piaci tevékenységcserék alapvetően növelik a gazdaság termelékenységét. Történelmünk során tapasztaltuk, hogy a versenygazdaságok folyamatosan felülmúlják a protekcionista államok teljesítményét, hatékonyabb megoldásokat kínálva a gazdasági kihívásokra.
Csak hát klasszikusok ide vagy oda, a merkantilizmus nem tűnt el, a piacvédő tendenciák is rendszeresen felbukkannak. Most nagy az esélye annak, hogy az egyik fél által alkalmazott protekcionista fellépésre hasonló lesz a választ (noha az nem szükségszerű és nem is mindig hatékony). Lehet, hogy innentől nemcsak a piacok zavarodnak össze, de a nemzetközi gazdasági életben is korábbi korok nézetei és gyakorlatai kerülnek elő. Pedig az avítt irányzatok hibái és káros következményei nem sok időn belül megmutatkoznak.
A történelem tükörként szolgálhat számunkra, hogy jobban megértsük a mai világ alapvető eltéréseit a múltbeli viszonyoktól. Gondoljunk csak arra az időszakra, amikor a kereskedőkre kivetett vámok képezték a szuverén államok legfőbb jövedelemforrását. Akkoriban a gazdasági rendszer és az állami működés keretei teljesen másként alakultak, a költségek és a bevételek dinamikája is eltérő volt. Ha valaki manapság azt reméli, hogy a magas vámokból akkora bevételt tud majd az amerikai kormány realizálni, hogy elengedheti a jövedelmek és nyereségek adóztatását, az hamarosan szembesül a valósággal: a költségvetési hiány váratlanul megugorhat. A gazdaság összetettsége és a mai állami kötelezettségek nem teszik lehetővé a múltbeli stratégiák egyszerű átvételét.
A jelenlegi viharos időszakok tehát nem csupán egyetlen veszélyt rejtenek magukban.
Ami most elénk tárul, az a történelmileg jelentős időszak, amikor a megemelt vámakadályok következtében piaci lehetőségek veszítenek értékükből. Ez a helyzet elkerülhetetlennek tűnik; csupán reménykedhetünk abban, hogy a gazdasági szereplők viszonylag gyorsan és elviselhető veszteségekkel képesek lesznek alkalmazkodni egy új piaci működési modellhez.
A monetáris szféra is egyre inkább formálódik. Amennyiben az amerikai infláció tartósan fennmarad, úgy a jegybanki intézkedések elveinek betartása mellett nem várható, hogy a dollárkamatok a korábban előre jelzett szintre csökkenjenek.
A monetáris irányváltozások pedig kihatnak a teljes pénzügyi rendszerre. Különösen rosszul érintik az erősen eladósodott országokat, gazdasági szereplőket. Sajnos ide kell számítani magunkat is, tekintettel roppant nagy adósságfinanszírozási költségeinkre: a GDP bő 4 százaléka megy kamatfizetésre, kétszerese a katonai büdzsének. A remélt globális kamatcsökkenés elmaradása-elhúzódása tovább ront a költségvetési viszonyainkon - olyan időkben, amikor védelmi kiadásra, az állami működés zavarainak mérséklésére sokkal többet kellene költenünk.
Végül érdemes szót ejteni a legnehezebben megjósolható következményről: a pénzügyi válság, pánik vagy zűrzavar váratlan megjelenése.
Nem mi vagyunk egyedül ilyen kifeszített helyzetben; a felemelkedő piacok tág csoportjában számos országot ér most egyidejűleg több csapás: kivitele csökken, ehhez aztán a reálkamatok emelkedése társul, eközben a hitelminősítők újrakalkulálják a külpiacnak erősen kitett országok kockázatosságát. A piaci bizonytalanságok, a pénzfolyamatok lehetséges kilengései, az amúgy is szerény növekedés elakadása: csupa olyan tényező, amely előre nem jelezhető módon képes válságokat előidézni.
