Büntethető-e az, ha valaki lázadásból nem teljesít adófizetési kötelezettségét?

Az engedetlenség története komoly fejtörést okozott már szociológusoknak, pszichológusoknak, íróknak is. Megírta Dosztojevszkij és Szophoklész, vizsgálta az áramütés-kísérlettel a szociálpszichológus Milgram, és volt olyan író, aki börtönbe is vonult polgári engedetlenségből. A mai nagy kérdés pedig az lehet: miért nem lázadunk állandóan, hiszen annyi okunk lenne rá?

Vajon, miért nem kelünk ki magunkból, amikor jogos az igazságtalanság érzete, és ha valaki mégis megteszi, miért tituláljuk hőzöngőnek, nagyszájúnak, szemtelennek? Ismerős helyzet lehet mindenkinek, mikor sorban állva valaki előre tolakszik; vagy amikor 5 bolti pénztár közül csak 2 van nyitva, noha kígyózik a sok vásárló; vagy amikor a kiszolgáló személyzet csak fecseg, pedig rengeteg kliens vár rájuk. Mégis, a nagy többség csendben tűr, maximum magában vagy sor(s)társával méltatlankodik, de nem meri felemelni a hangját. Hogy miért nem, azt járja körül az Engedetlenség című könyv is, a kortárs filozófus Frédéric Gros tollából.

Nem szükséges messzire kutakodnunk, hogy emlékezzünk egy jelentős, vagy legalábbis nagy feltűnést keltő helyi engedetlenségi esetre. Elég, ha a telefonok használatának hirtelen, új szabályozására gondolunk, amely az iskolaév kezdetével egy időben lépett életbe, és nem minden intézmény fogadta el azt. A következmények sem maradtak el. Így a szabályszegés mindennapi életünk szerves részévé vált, s Gros véleménye szerint ennek három fő mozgatórugója van: a társadalmi igazságtalanság (például a jövedelmi különbségek növekedése), a környezeti válság, valamint a munkát aláásó gazdasági rendszer. Ezek az okok olyannyira átitatják a mai világunkat, hogy a lázadás teljes mértékben indokolt lenne, és az igazán szokatlan az lenne, ha tétlenül szemlélnénk az eseményeket, nem pedig ha engedetlenséget tanúsítanánk.

A lázadásnak az irodalomban is sok példáját olvashatjuk, például Dosztojevszkij művében A Karamazov testvérekben Krisztus nem akar engedelmességet, mindenkitől a szabadságot követeli, mert abban rejtőzik az emberi méltóság. Gros a lázadás kulturális ikonját, Antigonét is megidézi, aki úgy lázad, hogy engedelmeskedik: Kreón törvényét nem, csak az isteni szabályt tartja be, de ennél több is az ő ágálása: a rend lehetőségét teszi kérdésessé azzal, hogy törékeny fiatal lányként száll szembe az erős Kreónnal, és ezzel az engedetlenség kockázatát mutatja be, a fékezhetetlenséget, a kontrollálhatatlanságot és ennek következményeit.

A szociálpszichológia világában, különösen a Milgram-kísérlet kapcsán, világossá válik, hogy az emberek többsége hajlandó lenne áramütéssel büntetni egy másik embert, ha úgy érzik, hogy ezzel igazságot szolgáltathatnak. A hatalomra és tekintélyre való érzékenység jelentős hatással van a döntéseinkre: Milgram megfigyelései szerint, amikor a parancsot adó és az alany közvetlen kapcsolatban álltak, az engedelmesség mértéke drámaian megnőtt. Ezzel szemben, ha a parancsot csak távolról, például telefonon közvetítették, az emberek sokkal inkább hajlamosak voltak a kísérletvezető manipulálására, hogy elkerüljék mások megbüntetését. Ez a jelenség rávilágít arra, hogy a közvetlen interakciók miként formálják az emberek morális döntéseit és viselkedését.

Amikor 1960-ban elfogták a náci háborús bűnöst, Adolf Eichmannt, világszerte komoly felháborodást keltett, hogy a zsidó származású amerikai filozófusnő, Hannah Arendt, kijelentette: a közép-európai zsidóság vezetői is hozzájárultak a keleti zsidóság megsemmisítéséhez. Ezen túlmenően, Arendt szerint Izrael állam politikai vezetői is felelősek a háború utáni eseményekért. Érdekes módon Eichmann nem tűnt sem ördögi személynek, sem pedig teljesen gonosznak; inkább egy komplex, emberi figura volt, aki a rendszer keretein belül cselekedett.

Ismét egy olyan személy lépett színre, aki teljesítette a parancsot, és nem lázadozott. Peter Ustinov, a legendás színész, a neves bírósági ügy kapcsán megjegyezte, hogy az embereket évszázadokon át azért sújtották büntetéssel, mert nem hajtották végre az utasításokat. Most viszont először fordul elő, hogy valakit azért vonnak felelősségre, mert engedelmeskedett.

Gros szerint az emberi lét meghatározója az engedelmesség (gondoljunk csak a hűségre), és az engedetlenség is (ki kell állni jogainkért, az igazságtalanság ellen). Milyen furcsa, és könnyen belátható mégis.

Aquinói Szent Tamás szerint a törvény igazi ereje és racionális mivolta abban rejlik, hogy az emberek jólétét hivatott szolgálni. Amennyiben azonban a törvény igazságtalanul sújt minket, elveszíti kötelező erejét. Azok, akik alávetett helyzetben érzik magukat, gyakran nem tehetnek mást, mint hogy engedelmeskednek, hiszen egyrészt a társadalmi hierarchiát természetesnek tekintik, másrészt pedig rettegnek a következményektől. Mindazonáltal fontos, hogy óvatosak legyünk: nem csupán a kényelem miatt fogadjuk el ezt az alávetettséget, és nem próbáljuk-e elhárítani a ránk háruló felelősséget, hiszen sokkal egyszerűbb másokra hárítani a terheket.

A keresztény engedelmesség nem csupán kötelező parancsok betartását jelenti, hanem egy szívből fakadó, szabad választáson alapuló viszonyt Istenhez. Ezt a gondolatot remekül példázza Pinufius apát története, aki annyira mesterien sajátította el az engedelmesség művészetét, hogy alázatosságának elismeréseként az apátság vezetésével bízták meg. Ám a sors iróniája folytán, ez a megtiszteltetés nem hozott neki boldogságot, hanem pánikba ejtette, és inkább menekült egy másik kolostorba, ahol újra felfedezte a felelősség nélküli, boldog alávetettség állapotát. Egy másik érdekes példa Henry David Thoreau, aki a keresztény misztikusok szellemében saját akaratából lázadt a társadalmi normák ellen. 1849-ben írt esszéje, "A polgári engedetlenség iránti kötelességről", a Massachusetts állam politikájával való elégedetlenségéből fakadt, miután egy éjszakát a rácsok mögött töltött, mert nem volt hajlandó adót fizetni. Bár másnap óvadék ellenében szabadlábra helyezték, az élmény mégis inspirálta, és az értekezésében kiemeli, hogy az egyéni lelkiismeret és az igazság iránti elkötelezettség gyakran fontosabb, mint a társadalmi kötelezettségek követése. Az engedetlenség tehát nem egyszerű lázadás, hanem a belső meggyőződés és az erkölcsi felelősség kifejeződése.

A szabadságjogok alkotmányos védelme érdekében állampolgárként felelősségünk, hogy aktívan részt vegyünk az állam sorsának alakításában, és elkötelezetten dolgozzunk a jogi keretek javításán. Küzdenünk kell az igazságtalanságok ellen, hiszen ezek képesek aláásni a társadalmi rend alapjait. José Ortega y Gasset A tömegek lázadásában azt is kiemeli, hogy az engedelmesség nem csupán passzív tűrés, ami lealacsonyító lehet, hanem éppen ellenkezőleg: az uralkodó tisztelete és a közösségi felelősségvállalás kifejeződése. Ez azt jelenti, hogy büszkén csatlakozunk a közös célokhoz és értékekhez, vállalva a közösségünk iránti elkötelezettséget.

Amikor egy helyzet igazságtalan és jogellenes, elkerülhetetlen, hogy lázadással reagáljunk. De felmerül a kérdés: vajon különböznek-e a népek lázadási hajlamai? Meddig viseljük el a balsors súlyos terheit és nyilait, és hogyan viszonyulnak ehhez más nemzetek? Vajon a lengyelek, a franciák vagy éppen a magyarok lázadóbbak egymásnál? Érdekes elgondolkodni azon, hogy a különböző kultúrák és történelmek formálják-e a lázadásra való hajlandóságot, és mi az, ami végső soron mozgósít egy népet a változás érdekében.

Babits Mihály A magyar jellemről című művében kifejti, hogy a magyar nép hajlamos a szemlélődésre, nem pedig a cselekvésre. A magyarság "legnagyobb cselekedete" sokszor éppen az akciótól való visszahúzódás. E jellemvonás megjelenik a tipikus magyar mentalitásban, amelyhez mindig kapcsolódik egyfajta mindegy-érzés, valamint egyfajta kényelmes, megvető nehézkesség, ami végső soron elhatárol minket a gyors és dinamikus népektől.