Csisztu Zsuzsa életében egy mély, személyes fájdalom árnyékolja be a mindennapjait - egy exkluzív interjú keretein belül osztotta meg velünk ezt a nehéz tapasztalatot.

Mi áll a forint erősödésének hátterében, és mennyi ideig tarthat ez a tendencia? Érdemes-e már most befizetni a külföldi nyaralást, vagy inkább váltsunk euróra?

Kezdetben meglepett, amikor felfedeztem, hogy a második keresztneve Zenóbia. De miután utánanéztem, hogy ez a név az életrevalóságot szimbolizálja, már nem voltam annyira megdöbbenve. Vajon a név valóban kötelez?

- Hogy mennyire voltam temperamentumos, tenni akaró és állandóan kíváncsi a világra gyermekkoromban, erről a szüleimet kellene megkérdezni, de sajnos őket már nem lehet, arra viszont emlékszem, hogy édesapám bőbeszédű volt, és rengeteget mesélt nekem. Második keresztnevemet egyébként éppen az ő húgának köszönhettem, mert őt hívták így. Az energia mindig fűtött, és ha már a nevekkel játszunk, akkor a "Csi" is bennem volt. Mindig azt éreztem, hogy nekem soha nem elég 24 óra a napból.

Természetesen, íme egy egyedibb megfogalmazás: "Nyilvánvaló volt, hogy a tornászat lesz az az út, amit választani fogok?"

Négyéves koromban a tüllből készült kis ruhák és a spicc-cipők varázsa teljesen elbűvölt, hiszen édesanyám Esztergályos Cecíliával egy osztályban balettozott. De aztán a tornászat világába is beleszerettem, különösen amikor az 1976-os montreali olimpiát néztem a tévében, és láthattam Nadia Comanecit. Ekkor éreztem, hogy a sorsom végleg megpecsételődött. Az alkatom, hajlékonyságom és rugalmasságom tökéletesen illeszkedett ehhez a sportághoz, és a szüleim mindig támogatták az álmaimat. Anyagi szempontból nem éltünk bőségben, de sosem szenvedtünk hiányt, és ha visszatekintek, csodás, boldog gyermekkorom volt. Ennek részei voltak tehetséges nagyszüleim is: a karmester nagypapám és a tanítónő nagymamám, akik szintén hozzájárultak a boldogságomhoz.

A tornateremben minden olyan simán zajlott, mint egy jól megkomponált szimfónia.

Viszonylag gyorsan kiderült, hogy van érzékem a tornához, de a kezdetek nem voltak egyszerűek. Először a Szpariba, a Szentkirályi utcába látogattunk el, de az ottani gyerektorna hamarosan kinőtt engem. Egy hideg februári napon azonban elhatároztuk, hogy ellátogatunk a KSI-be, ahol Csányi Rajmund, az olimpiai ezüstérmes tornász, aki már akkor is nagy tiszteletnek örvendett, fogadott minket. A tornaszerek között ugrálva figyelt meg, majd egy órán át beszélgetett édesapámmal. Ennek eredményeként fél éven keresztül a nagyok között edzhettem, és ekkor kezdtem igazán beleszeretni a tornába. Ez a lehetőség nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a sikerek hamarosan megérkeztek.

Amikor visszatekint a sportpályafutására, érzi valahol a szívében, hogy maradtak még beteljesítetlen álmok vagy elérhetetlen célok?

Ezt nehéz lenne kifejezni. Az 1984-es Los Angeles-i olimpia sok magyar sportoló számára meghatározó pillanat volt, így számomra is. Bár nem volt biztos, hogy bekerülök a csapatba, a válogatás során számítottak rám, akárcsak Storczer Beátára és Ladányi Andreára. Az akkori Szabó Kati által irányított, szinte világklasszis román válogatottal készültünk, és büszkén mondhatom, hogy egy szinten voltunk velük. Reménykedtünk, hogy mindannyian részt vehetünk az ötkarikás játékokon, ezért óriási csalódásként éltük meg, hogy nem utazhattunk az Egyesült Államokba. Az élet azonban továbblendített, és lehetőséget kaptam, hogy három világbajnokságon is részt vegyek: Montrealban, Rotterdamban és Stuttgartban. Ráadásul ott lehettem Szöulban az olimpián is, ami felejthetetlen élményt jelentett számomra. Bár úgy érzem, 1988-ban lehetett volna jobb is az eredményem, az az év különösen nehéz volt; egy térdoperációval indult, majd elveszítettem a nagypapámat. Ennek ellenére sikerült bekerülnöm az olimpiai csapatba, ami örökre bevésődött az emlékeim közé. A játékoknak köszönhetek sok mindent, nem csupán a nyolcadik helyezésemet.

Többek között az is figyelemre méltó, hogy a tengerentúlon kezdte meg egyetemi tanulmányait.

Az olimpián való sikeres részvételem valóra váltotta régóta dédelgetett álmomat, és ezt követően egy igazán különleges lehetőség érkezett: egy ösztöndíjat ajánlottak fel nekem a Minnesota Egyetemről. Deli Katalin és Gábor vezették a torna tanszéket, és párosuk számos tornásznak nyújtották a kinti tanulás lehetőségét, ám meglepően kevesen éltek ezzel a lehetőséggel. Az egyetem igazi szellemi központnak számított az Egyesült Államokban, és számomra hatalmas ugrást jelentett a vasfüggöny mögül való érkezés. A boldogságomat azonnal senkivel sem tudtam megosztani, hiszen akkoriban az információáramlás nem hasonlított a maihoz; még az ételreceptek is levélben érkeztek édesanyámtól. Hirtelen felnőtté kellett válnom, és bár ez az időszak életem egyik legnehezebb szakasza volt – különösen, mivel egy egyetemi versenyen keresztszalag-szakadást szenvedtem, ami miatt féltem, hogy vége az ösztöndíjamnak – hatalmas erőfeszítéssel sikerült megbirkóznom a sérülésemmel és az egyedülléttel. Elmondhatom, hogy ezekben az években formálódott leginkább a személyiségem. Sőt, sok magyar sportoló, köztük Kovács Ági úszó és Ónodi Henrietta tornász is számíthatott a segítségemre az amerikai boldogulásuk során.

Az egyetemi évek során született meg benne a vágy, hogy a jövőben sportriporterként bontogassa szárnyait.

- Egy picit már előbb. Ugyanis amíg én kint voltam a szöuli olimpián, addig édesanyám jelentkezett a nevemben A sportriporter kerestetik tehetségkutató műsorba. Hazaérkezve már mehettem is a versenyre. Emlékszem, nagyon komoly lexikai tudáson alapuló sportkérdések voltak, aztán azt vettem észre, hogy már a legjobb tíz között vagyok, és olyan telesportos szakemberek bukkantak fel, akiket akkoriban csak a tévében láttunk, úgy mint Vitray Tamás, Dávid Sándor, Dobor Dezső, Knézy Jenő vagy Gyulai István. Sokuknak ismerős volt az arcom, és meg is kaptam a lehetőséget arra, hogy beleszagolhassak a sporttelevíziózás világába. Megálltam a helyem, és kisebb szakkommentátori feladatokat is kaptam. Ezután mentem csak az amerikai egyetemre, ahol nemzetközi kommunikáció és tv-s szakirányt választottam, majd hazaérkezve ismét csatlakozhattam a TeleSport stábjához. Madarat lehetett velem fogatni, amikor visszakerültem a sportosztályra, és abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy a barcelonai olimpián egykori csapattársam, Ónodi Heni arany- és ezüstérmét is közvetíthettem. Ez annyira jól sikerült, hogy 1992 októberében már státuszt kaptam a Telesportnál, de az igazi tanulás csak ezután indult. Aztán jöttek a lilahammeri téli olimpia műkorcsolya- és jágtáncversenyei, ami már nagyon komoly felkészülést kívánt tőlem. Elárulhatom, hogy egy éven keresztül készültem, jártam megnézni az edzéseket, elolvastam minden irodalmat és a sportági nagyokat faggattam.

Rengeteg világsztárral folytattam izgalmas beszélgetéseket, de ha választanom kellene, akkor talán a legbüszkébb azokra az interjúkra vagyok, amelyek során igazán mélyre tudtam ásni a vendégeim gondolataiban és érzéseiben. Minden egyes találkozó különleges, de van egy, amely során egy ikonikus művész mesélt a kreatív folyamatairól és az élet nehézségeiről, ami különösen megérintett. Te melyikre lennél a legbüszkébb?