Deák Kristóf: Még sosem készítettem olyan merész és tabudöntögető filmet, mint ez.

Lehet jó közönségfilmet csinálni, most már van is erre bizonyíték, de ez nem azt jelenti, hogy ne kéne a magyar kultúrát államilag is támogatni - fogalmazott az Indexnek adott interjújában Deák Kristóf. Az Oscar-díjas Mindenki rendezőjének új filmje, az Egykutya várhatóan 2025 márciusában kerül a hazai mozikba. A rendezővel ennek apropóján ültünk le beszélgetni a tabudöntögető alkotás születéséről, a független magyar film térnyeréséről, a nemzetközi koprodukciók fontosságáról, és az idei Oscar-esélyes alkotásokról.

Deák Kristóf az interjú során többek között kifejtette, hogy...

Korábban azt nyilatkozta, hogy az Oscar-győzelem óta rengeteg hollywoodi forgatókönyvet kap, de egyikre sem csap le, mert nem érzi azokat a sajátjának. Ezzel szemben az Egykutya megfilmesítésének ötlete négy évig nem hagyta nyugodni. Mi fogta meg ennyire?

Bár számos projekten dolgoztam a díj elnyerése után, és egy teljes estés tévéfilmet is forgattam itthon, amely A Foglyok címet viseli, az első mozifilmem végül Az unoka lett. Utólag eszméltem rá, hogy tudatalatt egy rendkívül személyes történetet szerettem volna megfilmesíteni, ami talán kissé visszatartott attól, hogy az amerikai forgatókönyvek felé forduljak. Ennek ellenére magamat alapvetően közösségi alkotónak tartom, és hatalmas örömmel dolgozom együtt írókkal. A Foglyokat, amely Az unoka előtt készült el, Vörös András írta, és ő segített filmre adaptálni az Egykutyát is.

A történet filmre vitele szinte magától értetődőnek tűnt, hiszen nem kellett hosszú hónapokat a forgatásra szánnunk. Valóban, mindössze két hét alatt végeztünk, ami felveti a kérdést: vajon lehetséges-e független filmesként, üzleti alapon megvalósítani egy ilyen projektet? Az "Egykutya" ráadásul közönségfilm, és 2024 rendkívül kedvező év volt a moziipar számára. Számos alkotás bizonyította, hogy érdemes üzleti megközelítéssel dolgozni, és ez a trend csak erősödni látszik.

Néhány évvel ezelőtt sokan azt állították, hogy a streaming szolgáltatók elterjedése a mozi halálát jelenti. Azonban 2024-re úgy tűnik, hogy ez a nézet megcáfolódott, hiszen több magyar filmművészeti alkotás is lenyűgöző, több százezer nézőt vonzott a mozikba. Mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében?

Szerintem az, hogy az emberek egyszerűen unják a saját hálószobájukat. Sem a film, sem a színház nem arra lett kitalálva, hogy otthon, egyedül nézzük az alkotásokat, és mondjuk ötpercenként megállítsuk a műsort. Az nem élmény, legfeljebb háttérzene. Olyan, mint főzés közben betenni egy Britney Spears-válogatást, ami egészen más, mint elmenni egy Coldplay-koncertre, és nyolcvanezer emberrel együtt átélni egy katartikus élményt. A mozi is közösségi élmény, teljesen máshogy reagál az ember, amikor együtt dobban a szíve a teremben ülőkkel. Rendezőként is szinte egy másik filmet látok, amikor egy tesztvetítésen először nézem meg a saját filmemet közönséggel együtt. Nekem ez egy teszt, a munkamódszer része, hogy másokkal is mozizzak.

Az eredeti előadásban egy térben vagyunk a színészekkel. Ez a közelség és közvetlenség átjön a filmben is?

Minden egyes filmemnél igyekszem apró, szinte észrevétlen trükkökkel dolgozni, hogy eltüntessem a határt a történet és a nézők között. Célom, hogy a közönség ne azt érezze, hogy egy rendező irányítja az eseményeket, hanem hogy valódi embereket lássanak, akikkel könnyen azonosulhatnak. A darab szorosan összekapcsolta a nézőket a szituációkkal, olyan élményt nyújtva, mint a legjobb filmek. Olyan volt, mintha a barátaim ülnének körül az asztalnál, és valódi dilemmákkal szembesülnék, miközben közben remekül szórakozom. Ezt az autentikus érzést szeretnénk a filmmel is megjeleníteni.

A filmben az eredeti előadás színészei – Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Bakonyi Alexa és Tóth Károly – újra életre keltik karaktereiket. A kérdés, hogy számukra mennyiben volt más a kamerák előtt játszani az „Egykutya”-t, izgalmas és sokszínű. A színpadi előadás során a közönség közvetlen energiája és a színpad adta dinamika határozza meg a játékot, míg a filmforgatás során a kamera és a rendező irányítása mellett sokkal intimabb, részletekre fokozottan ügyelő megközelítés szükséges. A színészeknek alkalmazkodniuk kellett a film médiumához, ahol a kifejezésmód és a testbeszéd finomítása kulcsfontosságú, hiszen a kamerák a legapróbb rezdüléseket is rögzítik. Emellett a forgatás során a színészeknek figyelembe kellett venniük a technikai elemeket, mint például a világítást és a hangot, amelyek szintén befolyásolják a teljesítményt. Mindezek a különbségek új kihívások elé állították őket, és lehetőséget adtak arra, hogy a karaktereik mélységeit még inkább felfedezzék.

A feladat igazán kihívásokkal teli volt számukra. A megszólalás és a gesztikuláció teljesen új dimenziót nyert, hiszen a kamera a legapróbb mozdulatokat is rögzíti, sőt, jó esetben még a gondolatok árnyalatait is képes leolvasni a színészek arckifejezéseiből. Négy rendkívül eltérő karakterről van szó, ami miatt mindegyikük saját, egyedi stratégiával lépett a színpadra, de végül mindannyian mesterien teljesítették a kihívást.

Hol helyezné el a portfólióján belül az Egykutyát?

Még sosem készítettem olyan merész, villámgyors és tabukat ledöntő filmet, mint ez. Olyan meglepő fordulatok és párbeszédek bukkannak fel benne, hogy lehet, 16-os karikát fogunk kapni – remélem, hogy a 18-as nem válik szükségessé! A filmjeim közül ez az első, ahol ennyire sokat beszélnek a szereplők. De ez egyáltalán nem hátrány: a dialógusok szellemesek és élénkek, és remekül fűzik össze a történetet. Az Egykutya egy igazi közönségfilm, tele humorral és izgalommal, ugyanakkor olyan egyedi látásmóddal és mély tartalommal bír, hogy bármelyik fesztiválon megállná a helyét.

Az Egykutya projektje állami támogatás nélkül valósult meg. Ez tudatos választás volt, vagy egyszerűen nem álltak rendelkezésre támogatási lehetőségek?

Soha nem is kérdeztük. Egy ilyen nyílt, merész és tabukat feszegető film talán nem is jöhetett volna létre, de ez már egy másik történet. A legszebb az egészben, hogy valamilyen csoda folytán minden összejött. Húsz éve dédelgetem azt az álmot, hogy készítek egy közönségfilmet, amely képes fedezni a saját költségeit. Az Egykutyát viszonylag rövid idő alatt sikerült leforgatni, és az ország egyik vezető reklámügynöksége, az ACG áll a háttérben, amely imponáló filmipari portfólióval és nemzetközi mozimarketing tudással rendelkezik. Minden csillag tökéletesen igazodott.

Mielőtt a film forgatása megkezdődött volna, az ügynökség kijelentette, hogy a projekt sikerét kizárólag a közönség támogatására alapozza. De mit is takar ez a gyakorlatban?

A színdarab és a PopUp Produkció teljesen a semmiből indult, és azóta hihetetlen utat jártak be, hiszen a közönség saját tapasztalataik alapján ajánlotta egymásnak az előadásokat. Nincs is annál csodálatosabb, ha egy színdarab vagy film híre a szájhagyomány révén terjed, hiszen ez a legjobb bizonyítéka a minőségnek. A film esetében is reméljük, hogy a nézők a moziból kijövet ezt mondják majd: "Ezt feltétlenül látnod kell!"

Az utóbbi időszakban egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a független, állami támogatás nélküli filmek, ami azt jelzi, hogy a magyar független filmipar dinamikus fejlődésen megy keresztül. Ez a tendencia izgalmas lehetőségeket teremt a kreatív alkotók számára, akik új és egyedi hangokat hoznak a vászonra. Milyen hatással van ez a filmes közegre, és hogyan formálja a közönség ízlését?

Örömmel tölt el, hogy bár a körülmények kényszerítettek minket, mégis létrejött egy működőképes szegmens. Hálás vagyok az úttörő kollégáknak, akik hozzájárultak ehhez. Ugyanakkor aggasztónak tartom, hogy sok esetben a filmek stábtagjai nem kapják meg a megérdemelt bérüket. Szerencsére nekünk sikerült megoldanunk, hogy az Egykutyában mindenki igazságos és méltányos fizetést kapjon. Ez a projekt nem csupán egy ingyenes meló összessége volt; üzleti vállalkozásként kezeltük, még ha a produkció viszonylag "low budget" is volt.

Azt gondolom, hogy lehet így is jó közönségfilmet csinálni, most már van is erre bizonyíték, de ez nem azt jelenti, hogy egyébként ne kellene a magyar kultúrát államilag is támogatni. Ez egy értékes dolog, és mi, magyarok, nagyon kevesen vagyunk, kicsi a közönség, hogy önmagában eltartsa. Minden kultúrára költött forint évekig, évtizedekig hozza a hasznot az országnak különböző formákban.

Ami elkészül, az sokszor sajnos elkerüli a közönséget. Pedig a filmes ipar egyik legfontosabb aspektusa az, hogy függetlenül a költségvetéstől, ha a produkció minőségi, akkor meg kell találni a módját, hogy eljuttassuk azt a nézőkhöz. A film nem csupán a készítés folyamatáról szól, hanem arról is, hogy a közönség megtapasztalja a művészetet, és ezért elengedhetetlen a megfelelő promóció és marketing.

Mekkora költségvetés szükséges egy hasonló film, mint az Egykutya megvalósításához?

Még a legkisebb költségvetésű mozifilmekhez képest is csupán egy töredékét képviseli a mi projektünk büdzséje, még úgy is, hogy nem dolgoztunk ingyen. Inkább egy kisebb tévéfilm költségvetésének a felét mondanám rá. Azonban nem a minőséget áldoztuk fel; sokkal inkább a szerencsénknek köszönhetően dolgozhattunk egy szűkebb helyszín- és szereplőgárdával, ami lehetővé tette, hogy a történet tömörebbre és koncentráltabbra sikerüljön. A legnagyobb kincs pedig az volt, hogy a négy főszereplő nemcsak tehetséges, hanem rendkívül tapasztalt is. Naponta kétszer annyit tudtunk velük forgatni, mint egy átlagos produkción. Annyira jól ismerték a darabot, hogy a karaktereiket szinte már a bőrük alá égették. Ezzel az előnnyel a kezünkben sikerült a lehető leghatékonyabban befejezni a munkát.

Pályázott mostanában más forgatókönyvvel az NFI-hez?

Én még az Andy Vajna-féle MNF (ma NFI - a szerk.) alatt kezdtem Az unokát csinálni, amit aztán már az új vezetőség alatt forgattuk le, és fejeztünk be, úgyhogy mind a két érából kaptam egy kis ízelítőt. Jelenleg főként külföldi projektekre fókuszálok. Éppen fejlesztek egy forgatókönyvet, én írom, közben egy másik íróval most fejezünk be egy sci-fi forgatókönyvét. Egy harmadik íróval egy történelmi film treatmentjét írjuk, aminek magyar vonatkozása is van, azzal legfeljebb sokára fogunk koprodukció reményében az NFI-hez fordulni. Az Egykutya kivételével minden, amit most csinálok, angol nyelvű produkció. Az Egykutya igazából egy gyors, mondhatjuk értékteremtő magyarországi kitérő.

Szándékosan helyezi a fókuszt a külföldi munkákra?

Természetesen, hiszen mindig is arra vágytam, hogy világszerte elismert filmrendező legyek! (Mosolyog.) Angliában tanultam, ahol hét évet töltöttem, és igazán különleges helyzetben vagyok, mert angolul is tudok filmet rendezni. Ráadásul egy ajtókat megnyitó aranyszobor is díszíti a gyűjteményemet!

Az elmúlt hét évben nagyon sok filmtervet fejlesztettünk és folyamatosan jönnek az újabb és újabb ötletek. A hollywoodi rendszerhez azért egy kis szerencse is kell, meg persze kitartás.

Milyen mértékben hisz a nemzetközi koprodukciókban?

Természetesen! Egy tízmilliós ország piacának korlátozott mérete miatt nem minden film képes önállóan megélni. Ezért kulcsfontosságú, hogy három-négy ország közönségét egyesítsük. Ha minden résztvevő hozzájárul valami különleges ötlettel, az nagyobb eséllyel biztosítja a projekt üzleti stabilitását. Az együttműködés viszont sosem egyszerű feladat. Az érdekek összehangolása és a konfliktusok elkerülése komoly kihívás, de ha valóban izgalmas alkotásokat szeretnénk látni a vásznon, akkor elengedhetetlen az eltérő nézőpontok harmonizálása. Ez a koprodukciók legnagyobb nehézsége és egyben legértékesebb aspektusa is.

Akkor nem a magyar valóságot akarja bemutatni?

Fontos, hogy mélyebben megértsük a saját gyökereinket, hiszen mindannyian a környezetünk hatására formálódunk. Az életünkben tapasztaltak és élmények mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a világot hogyan észleljük. Ugyanakkor, a konkrét helyzetekben fel kell ismernünk azokat az általános igazságokat, amelyek mindannyiunkat összekötnek. Gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a saját dilemmáink egyediek, pedig éppen ezek a közös vonások teszik lehetővé, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, függetlenül attól, hogy hol élnek. Amikor alkotok, mindig figyelembe veszem, hogy egy német, japán vagy francia néző mit tapasztalhat az általam megjelenített jelenetekből. Nem csupán azért választom a Móricz Zsigmond körtért, hogy kifejezzem, mit jelent számomra, mint budapesti lakos, hanem azért, hogy átgondoljam, mit érzékelne egy olyan ember, aki sosem találkozott még ezzel a hellyel. Célom, hogy elvonatkoztassak a saját tapasztalataimtól, és felfedezzem, milyen univerzális érzések és gondolatok bontakozhatnak ki egy friss szemlélőben, aki először látja ezt a teret.

Az Egykutyával című film esetében is tapasztalható, hogy az ábrázolt karakterek és szituációk rendkívül ismerősek számunkra. Ezek a típikus embertípusok és élethelyzetek olyan univerzális problémákat tükröznek, hogy szinte bárki könnyedén azonosulni tud velük. Véleményem szerint a film mély mondanivalója miatt nemcsak a hazai közönséget vonzza majd, hanem más nyelveken is megérdemel egy remake-et.

A fiatal filmesek helyzete napjainkban egy izgalmas, de egyben kihívásokkal teli időszakot tükröz. A technológiai fejlődés, a közösségi médián való terjesztés lehetőségei és a független filmes szcénák virágzása új ajtókat nyitottak meg, de a verseny is kiélezettebbé vált. A pályakezdők számára kulcsfontosságú, hogy ne csupán a technikai tudást sajátítsák el, hanem a kreativitásukat és az egyedi hangjukat is kibontakoztathassák. Azoknak, akik most lépnek ki az egyetem kapuján, azt javaslom, hogy bátran kísérletezzenek különböző műfajokkal és stílusokkal. Ne féljenek megmutatni magukat, és építsenek kapcsolatokat a szakmán belül, hiszen a networking rendkívül fontos. Emellett érdemes részt venni filmfesztiválokon, workshopokon, ahol tanulhatnak tapasztalt alkotóktól, és lehetőséget kapnak arra, hogy bemutassák saját munkáikat. A legfontosabb pedig, hogy higgyenek az elképzeléseikben, és kitartóan dolgozzanak az álmaikért. A filmkészítés nemcsak mesterség, hanem szenvedély is, és aki ezt a tűzön átviszi, annak a helye biztosan megtalálja a módját a sikerhez.

Az én helyzetem szerencsésnek mondható, hiszen számos lehetőség áll előttem. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a mai fiataloknak sokkal nehezebb dolguk van. Az egyik leglényegesebb dolog, amit érdemes szem előtt tartani, hogy fiatalon érdemes keményen dolgozni és a jövőnkért tenni.

Lehetőség van arra, hogy valaki kisinasnak álljon, ahogyan én is kezdtem, és figyelemmel kísérje, hogyan dolgoznak a profik. Régen az angliai mestermondta, hogy ha rendező szeretnék lenni, akkor egyszerűen csak rendezzek, még akkor is, ha nem kapok érte pénzt. Én viszont azonnal megjegyeztem, hogy "de a gázszámlát is ki kell fizetnem valahonnan." Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy akkor is rendezzek. Később ráébredtem, hogy sajnos ez az igazság: el kellett készítenem azokat a kisfilmeket, meg kellett rontanom őket, hogy aztán fokozatosan egyre jobb alkotásokat hozzak létre. Azokat a filmeket, amelyek igazán sikerültek, érdemes megpróbálni eljuttatni a fesztiválokra.

Megkezdődött a fesztiválszezon, és máris itt a sarkon az Oscar-gála. Melyik alkotás érdemelné meg szerinted a legjobban az elismerést?

Nemrégiben megtekintettem a Konklávét, és elégedettséggel töltött el. A film klasszikus drámai stílusban készült, tele van izgalmas fordulatokkal. Ralph Fiennes teljesítménye pedig, mint mindig, lenyűgöző; egyszerűen imádom nézni őt. Viszont az Anora számomra messze az idei év egyik legkiemelkedőbb alkotása. Sean Baker rendező munkássága mindig is közel állt a szívemhez, és úgy érzem, hogy ez a film a legjobbja eddig. Emellett izgatottan várom A brutalista premierjét is, főleg a magyar vonatkozások miatt, amelyek még inkább felerősítik az érdeklődésemet.

A magyar filmek gazdag palettájából nehéz kiemelni egyet, de ha választanom kellene, talán a "Testről és lélekről" című alkotást emelnék ki. Ez a film gyönyörűen ötvözi a drámát és a romantikát, miközben mélyen foglalkozik az emberi kapcsolatokkal és a lélek rejtelmeivel. A történet különleges és elgondolkodtató, a rendező, Enyedi Ildikó egyedi stílusa pedig igazán magával ragadó. Az ilyen filmek nemcsak szórakoztatnak, hanem elgondolkodtatnak is, és maradandó élményt nyújtanak a nézőknek.

Nagyon tetszett például Tilla filmje, az És mi van Tomival? , és csodálkoztam, hogy sokan, akik kritikát írtak róla, mennyire félreértették. Éles szemű, általam egyébként nagy tudásúnak tartott kritikusok mintha egy teljesen másik filmet néztek volna... Szerintem zseniális film egy alig látható, de gigászi, heroikus küzdelemről, hatalmas tétekkel és a színészek is elsőrangúak benne. Ez a film megérdemelte volna, hogy legyen pár százezer nézője. Igazi kiáltvány az alkoholizmus ellen, miközben nem oktatófilm, hanem egy nagyon szórakoztató fekete komédia. Ennyi kell egy jó filmhez.