Milán előtt nehéz választás állt: a hűséges vakvezető kutyája vagy az iskola, ahol annyi élményt és tudást szerzett, közül kellett döntenie. Melyik út vezetett volna a szívéhez közelebb?
Tóth Milán életében egy olyan döntési helyzet állt elő, amelyre sosem számított. Iskolája elérkezettnek látta az időt, hogy neki kell választania: a fiatalember vagy befejezi tanulmányait, vagy a hűséges vakvezető kutyáját választja, ám ebben az esetben búcsút inthet az iskolai életnek. Milán több mint egy évtizeden át csendben hordozta ezt a megalázó élményt, senkinek sem merte elmondani. Ez a történet tökéletesen szemlélteti, hogy a fogyatékkal élők számára milyen mély lelki sebeket okozhat a társadalmi elutasítás, amely sok esetben még mindig megnehezíti a teljes jogú emberként való elfogadást.
Az Ajkán élő látássérült fiatalember egy speciális iskolában - hogy pontosan melyikben, azt nem szeretné elárulni - szövést tanult, s már nem is volt sok hátra a négyéves suliból.
- Amikor úgy döntöttem, hogy szeretnék egy vakvezető kutyát, azt mondták, hogy talán hosszú időt kell várnom rá. Mivel még másfél évem volt hátra az iskolából, ez nem igazán aggasztott - idézte fel a múltat. - Ám a lehetőség végül váratlanul érkezett: megérkezett Nelson a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolától. Ezt azonban nem mindenki nézte jó szemmel. Két tanárom szembehelyezkedett velem, és még egy beleegyező nyilatkozatot is aláírattak az osztály többi tagjával, hogy bemehessen-e velem Nelson. Végül választás elé állítottak: vagy a kutya, vagy az iskola.
A fiatalember addigra szinte mesterfokon elsajátította a szakmát, de a hivatalos papírok hiánya miatt nem volt lehetősége, hogy ezt igazolja. Ennek ellenére a kutyája, Nelson mellett tette le a voksát, és a formális végzettség nélkül, de a barátjával együtt vágtak neki az élet kihívásainak.
- Nagyszerű döntést hoztam, ő tényleg egy csoda! Három évig tanultam a szövést, és azóta már sok tapasztalatra tettem szert. Már az első pillanatban tudtam, hogy ez az a terület, ahol szeretnék dolgozni - mesélte. Szerencsére az élet őt igazolta, sikerült elhelyezkednie, és azóta is a szakmájában dolgozik, ahol mindenki zökkenőmentesen befogadta őt és a kutyáját is. Nelson, aki vakvezetőként már nyugdíjba vonult, még mindig Milán mellett él. Az évek során számos közös kalandban volt részük: Nelson például Milán testvérének esküvőjén is részt vett, elegánsan csokornyakkendőben.
- Egyszer Balatonfüredre mentünk hajókázni, ami nekem elég stresszes volt. Féltem, hogyan fogunk felszállni a hajóra, szűk volt a bejárat is. De Nelson megoldotta. Végig ott volt, sugárzott belőle a nyugalom. Ő egy igazi Buddha, rám is mindig átragasztotta ezt az energiát - nevetett Milán, akit a kutyája egy alkalommal még egy komoly támadástól is megvédett. Egy kertből kiszabadult másik eb ugyanis megpróbált Milánra rontani, ugatva rohant feléje, ám Nelson keresztbe állt gazdája előtt, testével védelmezve a fiatalembert.
Milán még mindig rendkívül zárkózott, amikor a tizenéves éveire terelődik a szó. Akkoriban eszébe sem jutott, hogy szembeszálljon az iskolával, és azóta is nehezen viseli, ha a múlt ezen nehéz időszakát fel kell idéznie.
