Csaba, aki 42 éves korában új fejezetet nyitott az életében, most már elválaszthatatlan a lufik világától. Az ő története nem csupán egy új kezdet, hanem egy színes utazás, amely tele van boldogsággal és kreativitással.
Horváth Csaba, Ajka színes karaktere, élete során számos érdekes pályán kalandozott. Kezdetben öntödék és kohók világában dolgozott, majd a porcelánfestés rejtelmeibe merült. Ezt követően cipőket árult, később partiboltosként és pizzafutárként próbálta ki magát. Operátorként is tevékenykedett, végül pedig a biztosítási üzletkötői karrierje következett. Az utolsó néhány munka csupán eszköz volt számára, hogy szabadidejét a valódi szenvedélyének, a lufihajtogatásnak szentelhesse. Ma már nemcsak gyerekek, hanem politikai események keretein belül is felfedezhetjük őt, hiszen a Parlamentbe is hívják, hogy hóembereket és télapókat kreáljon. Csaba mára már nem képzel el másfajta foglalkozást – lufibohócként él és alkot, Ajka büszkeségeként szórakoztatja a közönséget.
Ez a mondat mélyen megmaradt bennem, amikor tavaly tavasszal a gyerekeimmel a szálloda lufibohóca előtt álltunk sorban. Mielőtt a csemetéim boldogan birtokba vették volna a yodás és teknősös lufikat, a sorban előttünk várakozó vendégekkel és Csabával, a bohócnak öltözött lufihajtogatóval élénk beszélgetések zajlottak. Ekkor hangzott el az említett mondat is, amelyből kiderült, hogy a férfi, aki sokféle pályán megfordult, negyvenen túli éveiben egyszer csak felfedezte a lufihajtogatás iránti szenvedélyét, és úgy döntött, hogy ennek szenteli az életét. Fél évvel később, az ünnepi időszakban újra összefutottunk, és ekkor megkértem, hogy ossza meg velem a részleteket erről a különös hivatásról.
"Szerdán Veszprémben voltunk egy cégnél, csütörtökön Hévízen egy szállodában, pénteken a magyar parlament Mikulásváró estjén, szombaton délelőtt Balatonfüreden, délután Bükfürdőn, vasárnap Hévízen, ma meg jöttem a Mindenki karácsonyára a Westendhez" - így nézett ki Horváth Csaba és felesége, az arcfestéssel is foglalkozó Anita egyik hete 2024 végén. A lufihajtogató szakember utána sorolta tovább a napokat és helyszíneket, nem kellett nagy matekozás, hogy kiderüljön, nagyjából heti egyetlen szabadnap fért bele az életükbe a kiemelt szezonban, de inkább egy sem.
A rendezvényeken a lufihajtogatás nem csupán egy munka, hanem igazi művészet is. A sorokban türelmetlenül várakozó gyerekek izgatott pillantásai és feszültsége a légkönnyű műalkotások megjelenésére való várakozás közben mind-mind hozzájárulnak ahhoz a varázslathoz, amit egy-egy lufi formázása jelent. A feladat nemcsak a kreativitásról szól, hanem a felkészülésről is, hiszen a hosszú órák alatt a szórakoztatás mellett a gyerekek elvárásainak teljesítése is a cél.
Egyik este úgy éreztem, hogy teljesen kimerültem, mintha az energiám utolsó morzsái is eltűntek volna. Lemerültem, mint egy lemerült telefontöltő, ám mégis nekiláttam, hogy karácsonyi tematikájú lufikat készítsek. Ez már az ötödik nap volt, és tudtam, hogy mindig a legjobbat kell nyújtanom, hiszen a gyerekek ott várakoznak. Ráadásul ebben a szezonban nem a gyorsan elkészíthető kardokat gyártottam, hanem igazi kis mikulásokat, varázslatos manókat és vidám hóembereket.
Csaba ötvenhét éves, és a lufizás csak tizenöt éve vált a mindennapjai szerves részévé - miután számos más szakmát is megjárt. De ne siessünk annyira a jövőbe!
"Ajkán születtem 1967-ben. Szuper gyerekkorom volt. Imádtam a labdarúgást: álmaimban válogatott focista voltam. Minden este úgy feküdtem le, hogy a válogatottban akarok játszani. Egyszerű családban nőttem fel, a szüleim kétkezi munkások voltak, apukám asztalos, anyukám az üveggyárban dolgozott."
Felgyorsítjuk az összefoglalót: Csaba sportolt, játszott, tanult. Válogatott ugyan nem lett, de az NB III-ig eljutott. Tanulás terén - saját bevallása szerint - még lett volna hova fejlődnie: "Nem voltam nagyon jó tanuló. Ez a későbbiekben ki is jött: vendéglátóipariba szerettem volna jelentkezni az általános iskola után, abban az időben nagy keletje volt a szakmának, nem volt egyszerű bekerülni, nem is sikerült. Mivel apukám az ajkai timföldgyárban dolgozott, úgy gondolta, Veszprémbe kellene mennem a vegyipari szakközépiskolába."
Csaba lelkében küzdelem dúlt, hiszen ezt a döntést nem a saját vágyai, hanem kényszerű körülmények hozták. Mégis, apja szavainak súlya alatt csendben engedett, és technikusi pályát választott.
Másfél évig dolgoztam az öntödében, három műszakban, kegyetlen volt. Éjszaka álltam, és csak mertem a nyolcszáz fokos fémet, dugattyú be, fröcsögött a fém. Egy évig voltam ott, aztán '87 februárjában bevonultam, utána meg a kohóban dolgoztam, csoportvezető voltam, olvasztottuk a fémet, amit vittek át az öntödébe.
A következő karrierváltásban már az öccse játszott fontos szerepet, aki akkor a porcelánmanufaktúrában dolgozott Herenden. Tőle jött az infó, hogy érettségizetteknek indítanak egy szakmunkásképző iskolát, és Csaba jelentkezett is. "Meghatározó dolog lett ez az életemben: odakerültem, 15 évig voltam porcelánfestő. Ez a mai napig kihat, mert, amikor látják, ahogy dolgozok a lufival, azt mondják, ezzel a háttérrel, ilyen alapokkal könnyű lehet."
Közben, Herenden, egy másik jelentős esemény zajlott Horváth Csaba életében: itt találkozott Anitával, aki azóta már a felesége lett. Az ő kapcsolatuk ma is alapvetően formálja Csaba életét.
