Megéreztem a szégyen súlyát, ahogy belém hasított a felismerés.

Az élet alakította úgy, hogy beszélgetni tudjunk. Budapestről tartottunk Szegedre, a vonat fülkéjéből lassan elfogytak az utasok, ketten maradtunk. A jó megjelenésű, dekoratív hölggyel addig is váltottam néhány pillantást, úgy éreztem - és ez az, ami az emberi kapcsolatokban szinte megmagyarázhatatlan -, azonnal rokonszenvesek voltunk egymásnak. Az indulás után, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az utasok előkapták telefonjukat, és le sem vették szemüket a kijelzőről. Ketten kivételek voltunk. A hölgy egy hetilapot, magam pedig könyvet olvastam, közben folyamatosan szálltak le utastársaink, újabbak nem érkeztek. Ha kettesben maradunk, meg fog szólítani - futott át rajtam. Mit ad isten, így történt.

A hétköznapi általánosságok után gyorsan eljutottunk a gyerekneveléshez. Pontosabban én kanyarítottam úgy a beszélgetés fonalát, hogy ebbe az irányba vezessen. A szülő számára nehezen megemészthető gyereke kamaszodása - vágtam bele, előrebocsátva, mennyire gyűlöletes mondat volt, amikor apróságaim játékát nézve a homokozóban egy-egy ott álldogáló anyukától szinte mindig elhangzott a "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond". Velejéig hazug mondat, véltem akkor. Nem szálltam vitába senkivel, magamban érveltem, hogy egy síró másfél éves kisgyerek nem tudja elmondani, mi baja. Éhes, fáj a hasa, melege lenne, kényelmetlenül fekszik? Ezek valódi és nem kis gondok. Aztán az élet megtanított, hogy a nagy gyerek tényleg tud nagy gond lenni.

A hölgy, akinek arca mesterien ki volt sminkelve, stílusos fekete keretes szemüveget viselt, és figyelmes tekintetével hallgatta szavaimat. Beszéltem az iskolai előremenetelről, az évi végi osztályzatok súlyáról, valamint a középiskola választásának nehézségeiről, és kifejeztem azokat a szülői aggodalmakat, amelyek az évek során egyre csak halmozódtak bennem. Ekkor a hölgy megszólalt.

"A kisebbik fiam hároméves korában mutatta meg, hogy más, mint a többiek" - kezdte el a történetét. Az óvoda udvarán, amikor a gyerekeket behívták az épületbe, a fia hirtelen a földre vetette magát, ütemesen ütötte a homlokát, és hangosan kiabált. Néhány nappal később szakember vizsgálta meg a kisfiút, és ekkor derült ki, hogy autista. A diagnózis egy súlyosabb formát mutatott. Már most egyértelmű, hogy a hagyományos iskolai oktatásban nem tud részt venni. Most öt éves, de a beszédfejlődése jelentősen elmarad a korának megfelelő szinttől.

"De ő a családban a kisebb gond. A nagyobbik fiam, aki nyolc­éves, egyszerre testi és szellemi fogyatékos" - hallgattam tovább a fülkében. Olyan ritka genetikai betegségben szenved, amelyben a világon hétszáznál kevesebben. A hölgy szavaiból kiderült, hogy szülést megelőző vizsgálatok és szűrések egyikével sem mutatható ki ez a rendellenesség. Nem Magyarországon, még az Egyesült Államokban sem. Soha nem lesz képes önálló életvitelre - hangzott el a mondat szinte szenvtelenül. Éreztem rajta a belenyugvást, de a hölgy derűs volt, megtörtségnek nyoma sem volt benne. Mosolygott, ahogyan fiairól beszélt. Nagyon szeretem őket - tette ki a pontot a mondat végére.

Csendben, a szívem mélyén szégyenérzet fogott el.