"Európának jelenleg a legfontosabb feladata, hogy időt nyerjen, amíg képes lesz saját erejére támaszkodni."

Minna Ålander, a Center for European Policy Analysis (CEPA) és a Stockholm Free World Forum kutatója, kiemelkedő szakértő Észak-Európa és a balti térség biztonsági kérdéseiben. A NATO és a szélesebb értelemben vett európai védelmi politika területein végzett munkája révén jelentős hozzájárulást nyújt a régió védelmi stratégiáinak alakításához. Legutóbb Zoomon keresztül beszélgettünk a legfrissebb fejleményekről és kihívásokról, amelyek a térség biztonságát érintik.

Majdnem fél esztendeje, hogy J. D. Vance híres müncheni beszédében kifejtette gondolatait, melyek Donald Trump cselekedeteivel – köztük Zelenszkij Fehér Házbeli látogatásával – együtt megrázták az európai politikai színteret. Ezen események kapcsán olyan vélemények is napvilágot láttak, hogy itt az ideje, hogy Európa végre felnyíljon, és komoly lépéseket tegyen saját biztonságának megerősítése érdekében. Fél év elteltével tapasztalható-e bármiféle előrelépés e téren?

Nemrégiben átnéztem azokat a gondolatokat, amelyeket március elején fogalmaztam meg négy lépésről, amelyekre Európának sürgősen szüksége lenne. Az első javaslatom az volt, hogy az EU-nak komolyan kellene vennie Ukrajna támogatását – jelentős összegeket kellene az asztalra tennie, hogy kifejezze valódi elkötelezettségét az Egyesült Államok által nyújtott támogatás pótlásában. A második lépés arra irányult, hogy Európa távolítsa el a bürokratikus gátakat, amelyek a hadiipar fejlődését gátolják. A harmadik javaslatom az volt, hogy Európa kihasználja innovatív potenciálját, és támogassa az ukrán vállalatokkal való együttműködést. Végül, de nem utolsósorban, a negyedik pont a befektetések ösztönzésére vonatkozott az ukrán védelmi iparban. Most, fél év elteltével, úgy tűnik, hogy ezek a lépések valamilyen formában megvalósultak. Azonban csalódást keltett, hogy az EU nem tudta végrehajtani a tervezett 20 milliárd eurós segélycsomagot Ukrajnának, amelyről év elején beszéltek. Ugyanakkor a Kieli Világgazdasági Intézet adatai alapján úgy tűnik, hogy az európai országok áprilisra már pótolták az amerikai támogatások kiesését. Ez a folyamat meglepően gyorsan zajlott le.

Ami az európai védelmi ipar átalakítását illeti: ez nyilván nem történik egyik napról a másikra, de az EU már ezen a fél éven belül is több kezdeményezést elindított. És ne feledjük, hogy uniós szabályozások esetében hat hónap szinte semmi. Például ott volt a ReArm EU program, amit később Readiness 2030-ra kereszteltek át, ez akár 800 milliárd eurót is mozgósíthat. Most az EU olyan rövid távú programok alapján dolgozik egy átfogó védelmi ipari stratégián, amelyek korábban például a lőszergyártás támogatását vagy az iparági együttműködés felgyorsítását célozták. Ezek néhány százmillió eurós programok voltak, azt vizsgálták, hogyan reagálnak az európai cégek és országok arra, ha összehangolják a keresletet és a kínálatot, és világossá vált, hogy van igény az ilyen jellegű koordinációra. A közös ukrán-európai vállalkozások száma is rengeteget nőtt - a nagy szereplők, mint a Rheinmetall és a Thales, szintjén is, illetve a startupok között is. Európa valóban megragadta azt a pillanatot, hogy valós időben tanuljon Ukrajnától - arról, hogyan működik a közvetlen visszacsatolási lánc a frontvonal és a dróngyártó cégek között, ahol az adott egység meg tudja mondani, mire van szüksége, és azt legyártják. Végül, ami a negyedik pontot illeti: az EU most már uniós szinten is átvette a dán modellt, vagyis az ukrán ipar legfontosabb nyilvános finanszírozási forrásává vált. Dánia ráadásul tovább is fejlesztette ezt, például azzal, hogy most már egyes ukrán gyártási kapacitásokat magánál is fogad.

Rengeteg konkrét intézkedés zajlik tehát a háttérben, amit sajnos gyakran elfed vagy elhomályosít az a retorikai szint, amely Európa gyengeségeit hangsúlyozza. Ez nagyon nehéz egyensúlyi játék: egyrészt próbálják leszerelni Trumpot, másrészt ténylegesen komoly lépéseket is tesznek. Az viszont sajnálatos, hogy a közvélemény sokszor csak a rossz hírekig jut el - hogy Európa kvázi megalázkodik Trump előtt -, miközben a valódi történések rejtve maradnak.

Mennyire indokoltak azok a kritikák, amelyek az európai vezetőket érik amiatt, hogy nem tanúsítottak határozottabb fellépést Trumppal szemben?

Nem mondanám, hogy ez nem jogos kritika, mert ez számomra is visszatérő kérdés: hol van az egyensúly a látszat és a valóság között - vagyis miként néznek ki a dolgok, mi az, ami ténylegesen történik, és mi az, aminek valóban van hatása.

Őszintén nem értem, hogyan alakulhatott ki ez a narratíva, amely szerint mindez - ami lényegében az USA önszabotálása - valójában arról szól, hogy Európa folyamatosan veszít. És ez probléma. Mert valójában úgy gondolom, hogy Európa rendben lesz - feltéve, hogy nem keveredik totális háborúba Oroszországgal az elkövetkező néhány évben, mert még nyilvánvalóan nem vagyunk felkészülve rá. Még jobb, ha örökre el tudjuk kerülni. De hosszú távon szerintem rendben leszünk, mert őszintén szólva minden, amit az amerikai külpolitika kiváltott Európában, végső soron a javunkra fog válni.

A gond inkább az, hogy mit gondolnak erről az európaiak. Ha az európaiak folyamatosan úgy érzékelik az EU-t, mint ami gyenge, és képtelen szembeszállni Trumppal - függetlenül attól, hogy ez a stratégia okos-e, vagy sem -, akkor az szerintem nem jó. Már csak azért sem, mert az az elvárás, hogy Európa majd konfrontációt keres, vagy akár nyílt konfliktust vállal Trumppal, nem áll az érdekünkben. Európának most leginkább időt kell nyernie, amíg a saját lábára tud állni, de közben meg kell őrizni a jó viszonyt Amerikával is. Ugyanakkor a percepciók valóban formálják a valóságot is. Ha az európaiak kizárólag a gyengeség narratívájával találkoznak, és nem is hallanak arról, hogy mennyi minden történik, és milyen előrelépések zajlanak, az torz képet ad a valóságról. Ez később viselkedésformáló hatással is járhat - nemcsak gazdaságilag, hanem például abban is, hogy hajlandóak-e az emberek áldozatokat vállalni, ha a hadsereget kell megerősíteni.

Nicolai von Ondarza, a német EU-kutató, nemrégiben alaposan megvizsgálta ezt az „megaláztatásnarratívát”, és megállapította, hogy az már legalább 2019 óta jelen van. Ez a folyamatosan visszatérő, önkritikus és pesszimista európai hozzáállás aggasztó, és nem tudom, honnan ered, de biztos vagyok benne, hogy káros hatással van ránk. Valamit sürgősen tennünk kellene ellene, hogy az emberek ne érezzék úgy, hogy Európa eleve képtelen bármire - hiszen ez egyszerűen nem igaz. Nincs valódi akadály a fejlődésünk előtt; a lehetőségeink széles spektrumot ölelnek fel.