A pusztítás cselekedeteit vandalizmusnak hívjuk, mert ezek a tettek nemcsak anyagi károkat okoznak, hanem a közösségi értékek és a kulturális örökség megsértését is jelentik. A vandalizmus mögött gyakran a tiszteletlenség és a felelőtlenség áll, ami súlyo
Geiserich király vandál harcosai két héten át rabolták Róma dicsőséges utcáit, még a Jupiter-templom ragyogó arany díszítéseit is megcsonkították.
Róma hanyatlásának legszembetűnőbb jelei közé tartozott, hogy a birodalom nyugati része előtt álló évtizedekben az egykor a világ jelentős részét irányító fővárosnak többször is szembe kellett néznie az idegen hódítók fenyegetésével. Habár a katonai erő és a diplomácia ügyes kombinációja néhányszor még megmentette a várost, az 5. században kétszer is brutálisan kifosztották a "barbárok" Rómát, ami végleg megpecsételte a sorsát.
A város első kifosztására 410-ben került sor, amikor Alarik, a vizigótok királya, három napon át rombolt Róma utcáin. Az "örök város" azonban nem vesztette el vonzerejét, még a birodalom romjain megtelepedő különböző törzsek számára sem, mint például az Észak-Afrikában hódító vandálok. III. Valentinianus császár, aki 423-ban lépett a trónra, ügyesen kezelte a fenyegetést: legidősebb lányát, Eudociát 443-ban összeadta Geiserich vandál király fiával, ezzel szorosabbra fűzte a kapcsolatokat és biztosította a város védelmét.
Ezzel meg is szerezte a békét, ám ebben az időszakban a császárok ritkán távoztak az élők sorából békés körülmények között, ágyban, párnák között. Valentinianust egy befolyásos arisztokrata, Petronius Maximus 455 márciusában meggyilkoltatta, hogy ő maga léphessen a trónra. Geiserich ezt a hatalmi váltást úgy értelmezte, hogy a házassággal megkötött békeszerződés is érvényét veszítette.
A vandálok hordája Itáliába érkezett, és Róma falai felé indult. Maximus, aki ekkorra már valószínűleg rádöbbent, hogy a helyzet túl nagy kihívás elé állította, szégyenében menekülésre szánta el magát. Ekkor azonban a rómaiak, a polgári engedetlenség szélsőséges módszereihez folyamodva, elfogták és brutálisan kivégezték a császárt. A város megmentése érdekében I. Leó pápa tárgyalásokat folytatott a vandál királlyal, aki végül beleegyezett abba, hogy megkíméli a lakosságot, amennyiben megnyitják előtte a város kapuit.
Ez a történet végül 455. június 2-án valósult meg, amikor a vandál csapatok két héten át tartózkodtak Róma falai között. E rövid idő alatt mindent megpróbáltak magukhoz ragadni, ami csak mozdítható volt; sőt, még a nehezen elmozdítható értékek sem kerülhették el sorsukat, hiszen a Jupiter-templom aranyozását is eltüntették. A történeti források és tudósok között megoszlanak a vélemények arról, hogy Geiserich valóban betartotta-e a pápával kötött megállapodást. Egyesek úgy vélik, hogy a barbárok viszonylag kíméletesek voltak a rómaiakkal, míg mások szerint a fosztogatás során nem volt hiány erőszakos cselekményekben, gyilkosságokban és gyújtogatásban sem. Az biztos, hogy a történtek után Észak-Afrikába számos hajó érkezett, melyek rabszolgaságra szánt embereket szállítottak.
Kétségtelen, hogy a rómaiak - és ezzel együtt Európa, valamint a gyarmatosítók által elterjedt nyelvek révén az egész világ - tudatában mély nyomot hagyott a germán népek közé tartozó vandálok pusztító tevékenysége. A vandálok emléke örökre összefonódott a pusztítással, és a vandalizmus kifejezés máig a rombolás szinonimájaként él a köztudatban.
