Grecsó Krisztián: Sikerült elkerülnöm a negyvenes éveikben járó írók őrült kiteljesedésének hullámzását.

Grecsó Krisztián véleménye szerint hazánkban inkább a hosszú évtizedeken át tartó gyűlöletkeltés dominál, mint a megbocsátás kultúrája. A gyűlöletnek van egy megszokott mintázata, amely lehetővé teszi, hogy pitiáner, politikai, vagy legfőképpen anyagi érdekeik miatt az emberek éveken át képesek legyenek kerülni egymás társaságát. E témák kapcsán készítettünk egy átfogó interjút a József Attila-díjas íróval, akinek legújabb regénye, az "Apám üzent", nemcsak az alkoholizmusról, hanem a konfliktuskerülés mélyebb rétegeiről is szól.

Grecsó Krisztián Apám üzent című megrázó család- és identitásregénye a közelmúltban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Apakönyv egy generációról, amely nem találta a helyét a Kádár-korban, de még kevésbé a rendszerváltás után, és egy másik nemzedékről, amelynek ezzel az örökséggel számot kell vetnie. A József Attila-díjas író nagyinterjúnkban egyebek mellett elmondta,

Könnyebben bocsát meg magának vagy inkább másoknak?

Kis apróságokban könnyedén meg tudom bocsátani magamnak. Valójában észrevettem, hogy már az is elegendő, ha elismerem, hogy érintett vagyok a helyzetben – nem is a hibázásra fókuszálva, hanem csupán az érintettségemre –, és ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a probléma szinte már meg is oldódott.

Mondana erre egy példát?

Mondjuk a házasságban, amikor egy súrlódás esetén felismertem, hogy a problémát én okoztam. De rájöttem, ez csak a nulla pont. Még nem kértem elnézést, és azt se mondtam, hogy a jövőben nem fog újra előfordulni. És ezek még csak a hétköznapok ügyei. A nagyobb, évtizedeken át húzódó traumáknál már nem így van, ott a monologizálás megy.

Erről is szól az Apám üzent című új regénye.

Valójában igen. Miért nem mentél el hozzá, amikor lehetőséged lett volna rá? Miért nem kerested meg, ha volt rá módod?

Ez csupán a kezdet, a kiindulási alap.

Igen, pontosan így van. Ezeket a sérelmeket sokkal nehezebb elengedni, mint azt a fájdalmat, amit egy húsz éve eltávozott személy okozott. A helyzet egészen más, hiszen ha valaki fejlődik a személyiségében vagy a terápiás folyamat során, akkor is szükség van arra, hogy folyamatosan foglalkozzon a saját lelki világával. Az önismeret és a belső harmónia megőrzése igényel némi karbantartást.

A megbocsátás kulturális jelentősége Magyarországon sokrétű és mélyen gyökerezik a társadalmi normákban és hagyományokban. A magyar közösségekben a megbocsátás gyakran összefonódik a családi kötelékekkel és a baráti kapcsolatokkal, ahol a konfliktusok rendezése és a harmónia fenntartása kiemelt szerepet kap. Ugyanakkor a megbocsátás folyamata nem mindig egyszerű, hiszen a történelmi események és a kulturális háttér hatással vannak arra, hogyan viszonyulunk egymáshoz. A megbocsátás gyakran társadalmi elvárás, különösen a közeli kapcsolatokban, ugyanakkor a mélyebb sérelmek esetén sokan nehezen lépnek túl a fájdalmakon. A magyar néphagyományokban is találkozhatunk a megbocsátás motívumával, például a mesékben, ahol a jóság gyakran győzedelmeskedik a harag felett. Összességében elmondható, hogy a megbocsátás kultúrája Magyarországon létezik, de formái és megélése változóak, attól függően, hogy milyen környezetben és milyen helyzetekben kerül előtérbe.

Azt tapasztalom, hogy nálunk inkább az évtizedeken át húzódó viszályoknak van egy sajátos mintázata. Ismerős lehet az a szituáció, amikor egy temetés alkalmával a rokonok a régi sérelmekről beszélgetnek, és azon tűnődnek, hogy miért is voltak ennyire rossz viszonyban. Az évtizedek során felhalmozódott gyűlölködés gyakran valami apró, jelentéktelen dologból ered. Szóval...

Volt olyan helyzet is, amikor annyira jelentéktelen ügyekről volt szó, hogy az érintettek már rég elfelejtették, miért is kezdődött az egész. A kisgyerek pedig azt tapasztalja, hogy az édesanyja vagy az édesapja – vagy akárki más – képtelen megbocsátani, nem tudja elengedni a benne élő fájdalmat. Ilyenkor két dolog keveredik: egyfajta bátor kiállás az igazáért és az empátia hiánya. Azonban a haragot nagyon könnyű összekeverni az igazságérzettel, és hirtelen már nem is tűnik olyan rossznak, ha nem vagy hajlandó elengedni az igazadat. De valójában nem arról van szó, hogy örülsz annak, hogy nem tudod elfelejteni, hanem inkább arról, hogy nem tudod, hogyan lépj tovább.

Mennyire nehezen tudja elengedni a saját véleményét?

Az első és legfontosabb lépés az, hogy őszintén szembenézz a saját igazságoddal – és azzal, hogy ennek milyen mértéke van. A regényírás során sokszor kerültünk ellentmondásba a családommal, hiszen teljesen eltérő narratívák bukkantak fel. Különböző igazságok, más emlékek, sőt, olykor sértően ellentmondó élmények is napvilágra kerültek. Mégis, azt kell mondanom, hogy boldog vagyok, amiért mindez megtörtént, mert máskülönben nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Hálás vagyok, hogy azóta sikerült rendezni a konfliktusokat a családban, bár a regény megírása mindenkinek óriási terhet jelentett. Az édesanyámnak és a nagynénéimnek sem volt könnyű dolga, hiszen mindannyian másképp emlékezünk az eseményekre. Például amikor az alkoholizmus kérdését próbáljuk enyhíteni, vagy másokat vádolunk a problémákért.

Milyen módon sikerült megoldani ezeket a konfliktusokat?

Annyira különböző nézőpontok merültek fel, hogy egyszer csak nevetésben törtem ki az egész helyzet abszurditása miatt. Nem volt más lehetőségem. A furcsaságuk révén világossá vált számomra, hogy ezek a történetek mennyire eltérő célokat szolgálnak, és hogy valójában nem rólam szólnak. Ők nem az én sérelmeimet kívánják megkérdőjelezni, hanem saját mindennapjaikat próbálják elviselhetőbbé tenni. Ezt követően arra törekedtem, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy elkerüljem a félreértéseket.

Természetesen! Az emlékek szövetében sokszor találkozunk olyan pillanatokkal, amikor egy-egy családtag megjelenik a múltunkban, mintha csak a jelenben lennének. Emlékszem egy különleges alkalomra, amikor a nagymamám szeretett receptjét készítettem el, és közben az ő történetei lebegtek a fejemben. Ahogy a fűszeres illatok betöltötték a konyhát, úgy éreztem, hogy a nagymamám velem van, és mosolyogva nézi, ahogy a hagyományát továbbörökítem. Ekkor tudatosult bennem, hogy az emlékek nem csupán a múlt részei, hanem élő, lélegző jelenlétek, amelyek formálják mindennapjainkat.

Sok mindent megfogalmaztam már úgy, ahogyan mások látták. Egy alkalommal például azt hangoztatták, hogy apám sofőrként élte meg a boldog napjait a Volánnál a nyolcvanas években. A nagynéném azt állította, hogy ez volt apám életének beteljesült álma, és emiatt az élete semmiképpen sem nevezhető kudarcnak. De amikor apám történeteire gondolok, valami más tükröződik. Jól emlékszem, hogy a vezetést kifejezetten utálta. De vajon miért mondja mindezt a nagynéném? Azért, mert az ő fiatalsága is összefonódik ezzel a narratívával. Ha elismerné, hogy nem így volt, talán úgy érezné, hogy az egész történetét szét kellene zúznia. Csak azért, mert itt vagyok, és azt hangoztatom, hogy a dolgok sosem úgy alakultak, ahogyan azt eltervezték.

Engedd meg, hogy egy kicsit más megvilágításba helyezzem a gondolataidat. Vegyünk egy újabb példát. Apám húsz éven át harcolt azért, hogy színpadra lépjen, de az álma végül nem teljesült. Ezt most kudarcként kellene értelmeznünk? Ha a transzgenerációs elméletek fényében vizsgáljuk, akkor nem csupán adósságot örököltünk tőle, hanem egyfajta hitelt is. Ez azt jelenti, hogy ő szembeszegült a falu hagyományaival, lázadt a megszokott ellen, és megfogalmazott egy erős vágyat: a művészet iránti elköteleződést. Bár nem érte el célját, mégis utat készített számunkra, hogy én és az öcsém belépjünk a művészi világba. Így tehát ez egy közös alkotás, ahol az ő küzdelmeinkben is fellelhetjük a nyomait.

A regény központi eleme az apa küzdelme az alkoholizmussal, amely mélyen befolyásolja a család dinamikáját, és a szereplők számára folyamatos szégyenérzetet generál.

Sajnos gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a problémáinkra áldozathibáztatással keressük a megoldást, hiszen ez a legegyszerűbb módszer, amit alkalmazhatunk. Magyarországon az alkoholizmus sok család számára szégyenbélyeg lett, ahol a tagok azt érezhetik, hogy ők maguk a felelősek a helyzetért.

De az okokról senki sem beszélt.

A szavak hiánya és az eszközkészlet megfogyatkozása komoly gátakat emelt a kommunikációban. Az emberek nem tudták kifejezni, milyen személyes démonok és szorongások gyötörték őket, vagy milyen menekülési stratégiák húzódtak meg a háttérben. A falusi közösségekben a hagyományos férfiszerep fokozatosan elvesztette hatalmát, miközben a nők egyre inkább öntudatra ébredtek, és a válások száma is emelkedett. A férfiak számára ez új kihívásokat jelentett, és sokan nem találták a helyes utat. Ez a zűrzavar pedig sok esetben erőszakhoz és agresszióhoz vezetett, amely a férfiak belső zavaraiból táplálkozott.

Tehát a férfiak számára a válás egyfajta megaláztatásként jelent meg?

A téma, amelyről írsz, valóban komplex és sokszor nehezen megérthető. A szülőfalumban a mozaikcsaládok számának növekedése egy olyan társadalmi jelenség, amelyet egyre inkább elfogadunk, de a régi nézőpontok még mindig élnek bennünk. Talán sokan még mindig úgy vélik, hogy a hagyományos családkép az egyetlen helyes út, védve ezzel a saját komfortzónájukat. Az érzések, amelyeket említesz – a szorongás és a félelem – sokszor nem is a valóságból táplálkoznak, hanem a társadalmi normákból és elvárásokból. Az emberi elme hajlamos arra, hogy fantáziáljon a veszélyekről, amelyek nem is léteznek. A megszabadulás vágya pedig néha elérhetetlennek tűnik, hiszen a módszerek keresése sokszor zűrzavaros és bizonytalan. Az alkoholizmus és az alkoholfüggőség közötti különbség kiemelése fontos, hiszen a társadalom hajlamos a stigmatizálásra. Az emberek gyakran összekeverik a szórakozás céljából történő alkoholfogyasztást a betegséggel. Az alkoholista az elkerülésre, a menekülésre használja az italt, míg a társasági ivás inkább a közösségi élmények kereséséről szól. Ez a distinkció nem csupán a szavak játéka; jelentős hatással van arra, hogyan viszonyulunk a problémához, és hogyan segíthetünk azoknak, akik valódi segítségre szorulnak. A megértés és az empátia kulcsfontosságú ahhoz, hogy elmozduljunk a sztereotípiák és előítéletek világából, és valódi párbeszédet kezdhessünk a témáról.

Amikor a gyermek alkoholista szülő mellett nő fel, és ezt a mintát látja, akkor a dolog élesen ketté válhat. Vagy eldönti, hogy ő nem ezt az utat járja, és egy korty alkoholt sem akar inni, vagy épp ellenkezőleg. Ön hogyan küzdött meg ezzel a dilemmával?

Nagyon rossz érzés volt a nyolcvanas években a televízió előtt ülve a Családi kör című műsort nézni, amelyben nulla empátiával azt közölték, hogy az alkoholista szülők gyermekei nagy valószínűséggel maguk is alkoholisták lesznek. Ezt mondta a tévé! Most mondd meg, az a gyerek ott ült a tévé előtt, és ezt a démoni jóslatot hallgatta.

Milyen hatással volt ez önre? Kérjük, ossza meg, hogyan befolyásolta az élmény vagy esemény az életét, gondolkodását vagy érzelmeit!

A gimnáziumban legalább egyszer mindenki megtapasztalta a részegség határait, amikor az ital hatására elvesztette az önuralmát. Ezt a tapasztalatot szinte mindenki megélte, de én valahogy mindig kimaradtam belőle. Soha nem tudtam, milyen érzés, amikor a világ elmosódik körülötted, és te magad is csak egy ködös emlék vagy.

Tartom is a szavam. Nem állítom, hogy nem voltak már olyan események, ahol sokkal vidámabb volt a légkör, de eddig még nem érkeztem el ehhez a ponthoz. Persze hallottuk, hogy az apátok is kivételes tehetséggel bírt, most majd kiderül, hogy veletek mi sül ki. A démon már eleve ott lebegett a levegőben, de az öcsémmel szerencsére tudtunk erről beszélgetni, és végül sikerült kipukkasztanunk ezt a lufit.

Az interjúk során mindig hitelesen osztja meg gondolatait önmagáról, és gyakran kiemeli, hogy rendkívül konfliktuskerülő természetű. Felmerül a kérdés: vajon ez a fajta nyílt és őszinte hozzáállás inkább egyfajta előremenekülés a konfliktusok elől?

Lehetséges. A szövegekben az eltakarás és elfedés mindig is taszított. Amikor a szerző érzelmileg érintett, egy különleges helyzetet teremt, és valakinek a feje fölött glória nő. Nem azt állítom, hogy kegyetlennek kell lennünk, de fontos megérteni az okokat, hogy miért, mi történt. Előbb-utóbb szembe kell néznünk ezekkel a kérdésekkel. Ettől függetlenül nem váltam jobb emberré; inkább visszatérünk a beszélgetésünk kezdetére, a nyitó veszélyhez, ahhoz, hogy hiába vagyok ennyire őszinte magammal, ezzel még nem oldottam meg mindent. A feleségem akkor ezt mondja: "Örülök, hogy tudatában vagy ennek - nem szeretnél rajta változtatni?"

A konfliktuskerülés gyakran rejtett feszültségeket generál az ember lelkében, amelyek idővel egyre inkább sürgetővé válnak. Ez a felhalmozódott stressz előbb-utóbb utat keres magának, és megjelenik különféle formákban. Hogyan is találja meg az egyén a módját a kibúvónak?

Bevallom, hogy nem éppen mesterien kezelem ezt a helyzetet. Gyakran előfordul, hogy a dolgok nem ott alakulnak, ahol kellene, és a következetlenség is jellemző rám. Van egy olyan jelenség, amit kukta-effektusnak nevezhetnék: a feszültség belülről felhalmozódik, majd egyszer csak kitör, de nem mindig a megfelelő pillanatban. Az alkotói közösségben ez különösen veszélyes lehet. Emlékszem, amikor a Pál utcai fiúkat írtuk, a barátságom Dés Lászlóval is majdnem megfeszültté vált. Rengeteg belső feszültséget halmoztam fel, amelyet nem időben engedtem el. Akkoriban a Vígszínház is nehéz terep volt számomra, és nem kértem segítséget, amikor kellett volna, inkább sodródtam az eseményekkel. Később átbeszéltük Lacival a dolgot, de ez sosem egyszerű, mert a nyomai sokáig megmaradnak. Rájöttem, milyen nehéz is a saját érzelmeinket kontrollálni.

Az egyedi szöveg létrehozásához számos módszer és technika áll rendelkezésre. Íme néhány tipp, amelyek segíthetnek: 1. **Saját tapasztalatok**: Használj személyes történeteket vagy példákat, amelyek kapcsolódnak a témához. Ez segít az olvasónak azonosulni a szöveggel. 2. **Egyedi stílus**: Fejleszd ki a saját írói stílusodat, amely tükrözi a személyiségedet. Lehet, hogy humoros, komoly vagy éppen érzelmes hangvételt választasz. 3. **Kreatív kifejezések**: Használj szokatlan szavakat, metaforákat vagy hasonlatokat, amelyek színesebbé teszik a leírást. 4. **Kérdések**: Tegyél fel provokatív kérdéseket, amelyek elgondolkodtatják az olvasót, és ösztönzik a további olvasást. 5. **Struktúra**: Játssz a szöveg struktúrájával, például használhatsz felsorolásokat, rövid bekezdéseket vagy különböző formátumokat, hogy kiemeld a fontos pontokat. 6. **Helyi vonatkozások**: Integráld a helyi kultúra vagy események elemeit, hogy a szöveg még inkább a közönséghez illeszkedjen. 7. **Olvasói elköteleződés**: Kérd meg az olvasóidat, hogy osszák meg véleményüket, tapasztalataikat, így interaktívvá téve a szöveget. Ezek a módszerek segíthetnek abban, hogy a szöveged egyedi és emlékezetes legyen.

Ez valóban érdekes kérdés. Az biztos, hogy amikor egyszer megégettél, utána sokkal óvatosabb leszel. Jelenleg például Beck Zolival dolgozunk együtt, és nagyon izgatottak vagyunk, mert márciusban debütál a közös műsorunk a Katonában. Jelenleg a próbateremben töltjük az időnket, ahol dalokat írunk, készülünk és tervezgetünk. Az egész folyamat során néhány konfliktusosabb helyzet is előfordul, de ezek valójában inspirálóan hatnak rám, hiszen új élményekkel gazdagodok.

Vagyis ebben az alkotói folyamatban már belemegy a konfliktusokba?

Az a nagyszerű, hogy már az elején tisztáztuk a dolgokat; elengedhetetlen, hogy ezt megtegyük, elkerülve a felhalmozódást, amelynek sosem lenne jó vége. Átbeszéltük, mi működik számunkra, és mi az, ami nem. Kijelöltem azokat a határokat, amelyeket nem vagyok hajlandó átlépni. Az egyik ilyen határ, hogy kizárólag szerzőként vállalok szerepet a színpadon, mivel nem tartom magam színésznek. A szöveget mindig olvasom, még akkor is, ha kívülről tudom; ezáltal hangsúlyozni tudom a szerzői mivoltomat. Ez a fajta kreatív tevékenység rendkívül sokat segített, különösen az életközépi krízis idején, hogy elkerüljem az unalmat. Ütemesen sikerült átvészelnem a negyven körüli írók gyakori elborulását.

Hogyan veszítenek el az írók az eszüket ebben a modern világban? Az alkotók napjainkban egyre inkább a technológia és a társadalmi elvárások hálójában találják magukat. Az inspiráció forrásaiként szolgáló zűrzavaros információáradat és a közösségi média folyamatos nyomása gyakran megnehezíti a kreatív gondolkodást. A versenyszellem, a külső elvárások és a saját belső harcaik mind hozzájárulnak ahhoz, hogy sokan elveszítsék a kapcsolatot saját hangjukkal és elképzeléseikkel. Az írók sokszor úgy érzik, hogy a művészetük már nem pusztán önkifejezés, hanem egy komplex, piaci termékké vált, amely megfelel a trendeknek és a közönség ízlésének. Ez a folyamatos feszültség és a kreatív szabadság elvesztése sokakat a szellemi megőrülés határára sodor.

mindezek mellett te is ott állsz a saját utadon, próbálva megtalálni a helyedet ebben a sokszínű palettában. A húszas éveid elején a debütálás izgalma és a lehetőségek végtelennek tűntek; a szavak, amelyek papírra kerültek, tele voltak álommal és reménnyel. Ahogy teltek az évek, a kötetek sorra érkeztek, és a korábbi lelkesedés mellett egyfajta automatizmus is kialakult: a kreativitás gyümölcse már nem csak az ihlet szüleménye, hanem egy tudatos munka eredménye is lett. De ahogy a karriered egyre inkább formálódott, felmerült a kérdés: meddig tart ez az út? Milyen olvasói közönség fogja a következő könyveidet várni? A szakmai elismerés és a kulturális terek, amelyekbe beléphetsz, folyamatosan változnak, és ebben a dinamikus környezetben nehéz megtalálni a saját hangodat. Miközben figyeled a generációd tagjait, akik különféle sikereket érnek el: az egyiküknek színpadot adnak, a másiknak a nemzetközi színtéren nyílnak meg kapuk, te pedig a saját utadat keresed, ami talán nem is olyan egyértelmű, de éppen ezért izgalmas. Ezek a viszonyrendszerek és a folyamatos verseny jelen vannak, és néha úgy érzed, hogy a siker mércéje nem csak a saját teljesítményed, hanem a körülötted zajló események tükrében is értelmezhető. Mégis, minden új könyvvel, minden új kihívással, amit vállalsz, újra és újra megpróbálod meghatározni, mi az, ami igazán fontos számodra. Az írás nem csupán munka, hanem egyfajta önkifejezés, egy lehetőség arra, hogy megmutasd a világnak, ki vagy, és mit szeretnél közvetíteni a következő generációknak. Ahogy te is folyamatosan fejlődsz, úgy a szavak, amiket használsz, és a történetek, amiket mesélsz, egyre inkább tükrözik a belső utadat, amely sosem ér véget.

Állandóan csak a saját kis világodban tapogatózol. A kollégáid valójában a konkurenciát jelentik számodra. Ebből sokan fájdalmasan sérülnek, sokak karrierje megreked, míg mások félévente újabb könyveket dobnak piacra, mint akik szenvednek a siker utáni vágytól, a társadalmi diskurzus iránti éhségtől. Belemerülnek a közéletbe, mert valahol reagálni szeretnének a magányukra.

Ön is így érezte magát?

Engem a Jóisten megsegített, mert jött a Rájátszás nevű zenekar, és egy alkotói közösség, amelybe a beilleszkedés eleinte megviselt.

A kérdésed nagyon érdekes! Az, hogy miért kérdezzük, sokféleképpen megközelíthető. Az emberek gyakran kíváncsiak a világra, és a "miért" kérdés segít mélyebb megértést nyerni a dolgokról. Ez a kérdés lehetőséget ad arra is, hogy felfedezzük az okokat, indítékokat és összefüggéseket, amelyek a cselekedeteink mögött állnak. Ráadásul a "miért" keresése gyakran új perspektívákat nyit meg, és lehetőséget ad a fejlődésre, legyen szó tudományos kutatásról, filozófiai elmélkedésről vagy akár a mindennapi életünkről. Tehát, a "miért" kérdés egyfajta kapu a tudás és a megértés világába.

Mert az önzőségemmel nem tudtam megbirkózni. Nem tudtam, hogyan kellene megosztani a dolgokat, vagy közösen alkotni. Az a gondolat, hogy "te jó vagy", nem létezik. A nézőt nem érdekli a személyazonosságod, hiszen ez nem a te színjátékod. Arra sem fog emlékezni, hogy ki mondta az adott poént. Itt nincs helye az egónak, de az írás éppen az egónk ellentéte.

Rendszeresen bejárja az ország különböző szegleteit, a Müpa falai között és vidéki iskolákban egyaránt lebilincselő irodalomórákat tart. Kíváncsi arra, hogy a fiatalok mennyire ismerik fel az irodalom valódi értelmét és szerepét az életükben. Mit tapasztal, mennyire érzékelik a gyerekek az irodalom mélységeit és hatásait?

Az utóbbit most szüneteltetem, de a kérdésre válaszolva: szinte egyáltalán nem. Pedig azokon a pedagógusokon, akik a Müpába eljutnak, érződik, hogy értik, az irodalom élő organizmus, és az óra végén megértik, hogy az irodalmat, pontosabban a művészeteket könnyebben is lehet tanítani. Mondhatnánk, hogy felejtsük el az életrajzokat, hogy mi történt velük, minket nem ez, hanem a te egód érdekel. Gyere, és értsük meg, miért van reggelente pánikrohamod. Nézzünk egy szöveget, írjál magadról, írj ki magadból mindent.

Ehhez azért szakemberre van szükség, nem? Mondjuk pszichológusra.

Abszolút egyetértek, de úgy vélem, hogy a pedagógusoknak nem feltétlenül van szükségük túl sok szakmai iránymutatásra. A leglényegesebb, hogy a gyerekek megtalálják a saját hangjukat, és kifejezzék magukat. Legyen szó arról, hogy írnak egy dalt, énekelnek, vagy csak kiáltanak a világba, hogy mi bántja őket – ezek a tapasztalatok rendkívül értékesek. Én olyan feladatokat adok nekik, amelyek lehetőséget adnak a szabad önkifejezésre, bár nem tudom nyomon követni, hogy ezek hogyan alakulnak, mivel ezek általában egy alkalomra szólnak. Buja bátorságra bíztatom őket, hogy merjenek kísérletezni, és ne érezzenek lelkiismeret-furdalást, ha egy-egy módszer nem válik be. Fontos, hogy ne ostorozzák magukat, ha valami nem sikerül. És mindenképpen el szeretném kerülni, hogy a diákok az irodalomórán kellemetlenül érezzék magukat.

Ezt fejezték ki, hogy így élik meg a helyzetet?

Természetesen. Képzeljük el, hogy egy olyan szöveggel találkozunk, amelyet teljesen érthetetlennek érzünk. Nádasdy Ádámnak van egy érdekes kötete, amelyben a műfordítói tapasztalatait osztja meg. Ebben többek között arról is beszél, hogy hogyan fordította le magyar nyelvről magyar nyelvre a Bánk bánt. Részletesen elemzi, milyen eszközöket és megközelítéseket alkalmazott, valamint hogyan használta a korabeli angol és német fordításokat, hogy jobban megértse a szereplők szándékait. Ha Nádasdy Ádám, aki öt nyelven folyékonyan beszél és a magyart is kiválóan ismeri, így dolgozik egy ilyen szöveggel, akkor mit érthet belőle egy középiskolás diák? Valószínűleg semmit. Ezáltal nemcsak hogy csalódottan lép ki az élményből, de az önértékelését is súlyosan megcsapolják, hiszen úgy érzi, „hülye”, mert nem érti. Ebből fakadóan pedig könnyen elveszíti az önbizalmát, és olyan mély nyomot hagyhat benne, hogy a jövőben elkerüli az olvasást.

Örömmel tapasztalom, hogy a mai fiatalok közül sokan elkötelezettek az írás iránt, még akkor is, ha a modern világ kihívásai nem mindig kedveznek ennek a szenvedélynek. Az Élet és Irodalom próza rovatának szerkesztőjeként rendszeresen találkozom tehetséges fiatal írókkal, akik friss nézőpontokkal és kreatív ötletekkel gazdagítják a hazai irodalmi szcénát. Az ő írásaikban érződik a kíváncsiság és a bátorság, amely lehetővé teszi számukra, hogy saját hangjukat megtalálják, és bátran kísérletezzenek a különböző stílusokkal és témákkal. Ezek a fiatalok nemcsak a szavakat formálják újra, hanem a jövő irodalmát is alakítják, így reményeink szerint gazdagítják a kulturális örökségünket.

Nagyon szétnyílt az olló. Van egy vékony, tehetséges réteg, amelyik több nyelven beszél, fordít, meg olyan is, amelyik regényt ír. Nem egy, nem kettő, mégis vékony réteg, a többieket elválasztó szakadék viszont hatalmas. A cél viszont az lenne, hogy az irodalom és az olvasás terápiás segítségét tömegesen lehessen alkalmazni, és azt mondani, hogy az olvasás fölszabadít.