Gyarmati Andrea: Pár ezer forint csodát művelt | 24.hu A cikk bemutatja, hogyan alakíthatja át néhány ezer forint az életünket. A pénz nem mindig a legfontosabb tényező, de sokszor éppen egy kis anyagi támogatás hozhat fordulatot a mindennapokban. Andrea

Az örömteli pillanatok minden egyes részletét intenzíven élem meg, így a negatív élmények is talán mélyebb sebeket ejtenek rajtam, mint másokon.

De ez a cikk kizárólag a pozitívumokról szól.

A minap a barátnőm, akivel már régóta osztozunk közös élményeken (hiszen együtt úsztunk, így mára igazán jól megismertük egymást), azt mondta, hogy tiszteletben tartja, mennyi mindenre emlékszem, és hogy mindezt képes vagyok szavakba önteni. Igazán jól esik számomra ez a dicséret.

Különösen jól esik, amikor a kedves szerkesztőm dicsérően megjegyzi, hogy igazán tehetséges beszélő vagyok. Mindig van válaszom, és igazán ritka, hogy elakad a nyelvem. Pedig nemrég épp ez történt velem...

Előre nem tervezett események sora vezetett a kórházba, amikor is a folyosón egy kedves anyuka odajött hozzám, hogy beszélgessen.

"Doktornő, de örülök, hogy látom! Nem változott semmit! (Hihi, dehogy nem!) Emlékszik ránk?"

"Természetesen, hogy emlékezem! Valóban tudom, hogy egykor részei voltak az életemnek, és azt is, hogy ki az az édesanya."

Folytatja: "Képzelje, a fiamnak már öt gyereke van!"

"Nagyszerű, gratulálok!" És tényleg úgy érzem, a dolog csodálatos, hiszen emlékeim szerint az asszony rettentő nehéz körülmények között nevelte a kisfiát.

Futnék tovább a dolgomra, de hirtelen megállít egy pillantás, ami ragyog a szemében:

Szeretném megköszönni, hogy annak idején megmentette az életemet!

Na, erre már ledermedek, semmi ilyesmire nem emlékszem, pedig egy életmentésre azért csak kéne.

Látja az értetlenkedésemet: "Jaj, nem úgy életmentés, mint például az újraélesztés, de ami történt, mégis rengeteget jelentett nekem."

Még mindig különös érzés fog el, amikor eszembe jut az a nap, amikor beléptem a rendelőbe. Aznap pénteken indultam el, tudva, hogy csak kedden érkezik a fizetésem, de a pénztárcánk már üres volt. A doktornő szinte azonnal, kérdés nélkül nyúlt a táskájához, és átnyújtott annyit, ami segített átvészelni a következő napokat. De nem csupán az anyagi támogatás volt fontos; az a tudat, hogy valaki végre emberként tekintett rám, éppen olyan életmentő volt. Abban a pillanatban újra visszanyertem a hitemet. Most szeretném, ha tudná, hogy azóta szép lassan helyreállt az életünk, folytattam a tanulmányaimat, a gyermekem is jól van. Mindez nem lett volna lehetséges az a péntek nélkül. Szóval, hálásan köszönöm.

Nos, elérkezett az a különös pillanat, amikor a szavak elhagyják az ajkaimat, és csupán a könnyek beszélnek helyettem.

Tudom, hogy éppen ott vagyok, ahol a sorsom vezérel, és azt cselekszem, amit a szívem diktál.

*

Sokat olvasok, állandóan keresgélek, és ha valami megérint, feljegyzem, így később is elgondolkodhatom rajta.

A minap rábukkantam egy írásra, amelyben az állt, hogy mindannyiunk mögött ott áll valaki, aki figyelemmel kíséri lépteinket a homokban, követi az élet rejtélyes útjain. Talán azért teszi ezt, mert nem talál másik irányt; és valójában senki sem elhanyagolható, hiszen minden egyes élet egy-egy példát adhat másoknak. Hajlamosak vagyunk alábecsülni saját magunkat, pedig a legtöbb embert nem a grandiózus események vonzzák, hanem a mindennapi, apró gesztusok és történetek, amelyek a valódi inspiráció forrásai lehetnek.

Egyetlen lélek sem bolyonghat egyedül a világban. Az élet ösvényén haladva egyfajta közösség élén jársz, amelyben minden lépésed hatással van a körülötted levőkre. Akár tudatosan, akár akaratlanul, formálhatod a világot, hozzájárulhatsz kis cseppnyi boldogsághoz vagy éppen ellenkezőleg, szomorúsághoz. Fényedet oszthatod meg másokkal, vagy ha nem figyelsz, sötétségbe burkolhatod a környezeted, ezzel pedig még inkább elmélyítheted az árnyakat, amelyek már ott rejtőznek.