Ha megjelenik a medve, úgy maradsz, mint egy szobor; nem teszel semmilyen hangot, nem mozdulsz meg.

Ha úgy érzed, hogy mindez túlterhelő, állj meg egy pillanatra. Lélegezz mélyeket, és engedd, hogy a friss levegő megnyugtasson. Oszd meg a gondolataidat egy olyan személlyel, akiben bízol, és akinek a véleménye számít számodra. Ne siess, adj időt magadnak, hogy megértsd a helyzetet.

A medvés játék lényege abban rejlik, hogy a vadászok a földre heverednek, és aki csak egyet is mozdul, az kiesik a játékból. Az Osonó 2006-os nyári táborában a székelyföldi fiatalok már jól tudták, hogy a kitartás kulcsfontosságú: senki sem adhatja fel, senki sem árulhatja el a közösséget. Bírniuk kell a medve próbáit, ami az idegek és a bátorság határait feszegeti. Amikor Fazakas Misi, a tábor színész-rendezője kiválasztotta a medvét, a levegőben érezhető feszültség hirtelen nőtt. Mindenki tudta, hogy az a fiú képes a legváratlanabb helyzeteket is előidézni, és hogy órákig képes lesz játszani velük, mint macska az egérrel. Az egyik lány, aki a játék előtt már érezte a feszültséget, gyorsan odaszaladt a medvéhez, és halkan a fülébe súgta: "Kérlek, ne húzd le a bugyimat, mert menstruálok."

A medve először komikus mutatványokkal próbálta megzavarni a földön heverő vadászokat, akik csak annyira voltak képesek, hogy becsukják vagy kinyissák a szemeiket. De egyik sem nyújtott védelmet az elkerülhetetlen ellen, ami következett. A játékban benne rejlett, hogy ha a játékmester, Fazakas Misi, nem lép közbe, a medve egyre intenzívebbé válik, hiszen az ő célja az volt, hogy cselekvésre bírja a megdermedt vadászokat. Hozott néhány ételmaradékot, és apró falatokra tömte a többi gyerek száját. Vizet is hozott, és rájuk locsolta. A következő lépésben pedig belenyomta a fejeiket egy tál vízbe, hogy ébren tartsa őket. Különféle trükkökkel próbálta őket megmozdítani, még a ruháikat is levette. De hiába, a vadászok megragadták a helyüket, órákon keresztül ellenálltak a kísérleteknek.

A medve később a többieknek elmesélte, hogy amikor a legkisebb, mindössze 14-15 éves lány ruháját próbálta lehúzni, a lány szemeiben annyira kétségbeesett és esdeklő tekintet csillogott, hogy a medve megdermedt, és képtelen volt folytatni a cselekedetét.

A játéknak nem a játékmester zárta le a függönyt, hanem egy hatalmas, drámai színpadi pillanat: a medve hirtelen összeomlása.

Nem akarta tovább szenvedtetni a társait, ezért úgy döntött, hogy ő is levetkőzik, és meztelenül letelepedett a többi meztelen test mellé, ezzel kifejezve a közösséghez való tartozását. Közben a játékmester csendben ült egy kicsit távolabb, jegyzeteket készítve, figyelve az eseményeket.

Ezt a történetet négy különböző nézőpontból is elmondták, és noha a főbb eseményekre mindannyian hasonlóképpen emlékeztek, a játék értelmezése és hatása már markánsan eltért. Két szélsőséges nézőpontot emelhetünk ki: az egyik résztvevő úgy érezte, hogy ez a megpróbáltatás megerősítette őt, és felkészítette a színészi pályán elé váró kihívásokra. Ezzel szemben a másik résztvevő így fogalmazott: "Misi egy gyerekpornót rendezett magának."

A hatalommal való visszaélések és szexuális határátlépések körüli nagy terjedelmű cikkek gyakran egy sokkoló mikrotörténettel kezdődnek, legyen szó a nemzetközi híroldalakról vagy a magyar médiáról. Ezek a bevezetők nemcsak figyelemfelkeltőek, hanem lehetőséget adnak arra is, hogy az olvasók megértsék a téma súlyosságát. Az áldozatok, intézményvezetők, az elkövetők és szakértők megszólaltatása révén a cikkek mélyebb betekintést nyújtanak a helyzet komplexitásába. Én magam is írtam már hasonló anyagokat, rendezőkről és papokról, és hiszem, hogy ezek a történetek rendkívül fontosak a társadalom számára. Most azonban szeretném egy kicsit átdolgozni ezt a megközelítést, és bemutatni, hogyan is készül egy ilyen cikk. Milyen motivációk hajtják az újságírókat, és milyen gyakorlati korlátok, félelmek és elfogultságok befolyásolják a munkájukat? Emellett azt is érinteni szeretném, hogy milyen támogatásokra támaszkodhatnak a cikkek megírása során. Az újságírói munka nem csupán az információk összegyűjtéséről szól, hanem egy bonyolult érzelmi és etikai labirintusban való navigálásról is, ahol minden egyes szó súlya óriási.

Senki nem szereti a saját hibáira vagy hiányosságaira felhívni a figyelmet, ami egy ilyen vállalkozásnak a szükségszerű velejárója. De hosszabb távon megéri néha ennyire transzparensnek lenni.

Szóval, az úgy volt, hogy tavaly szeptemberben megkereste a 444-et az Átlátszó Erdély, hogy induljunk közösen egy pályázaton, és írjunk közösen egy cikket egy szexuális visszaélési ügyről. Ez egyszerre hangzott izgalmasan és furcsán. Az persze tetszett, hogy a pályázati pénz (amit végső soron a cég kap) rávesz arra, amire már egyre nehezebben veszem rá magam. Mármint arra, hogy megírjak még egy cikket arról, hogyan sérülnek kiskorúak különböző közegekben. Nekem viszonylag vastag a bőröm, nem férkőzik alá minden sztori, de azért nem könnyű műfaj ez, ezért is szűröm meg a témákat egyre jobban. (Egy ideje tartok kurzusokat erről kezdő újságíróknak, és mindig elmondom, milyen fontos nemet mondani, ha arra van szükséged - akkor is, ha megrázó a történet.)

Tulajdonképpen abszurd vállalkozás ez: pályázaton vállaljuk, hogy cikket írunk valamiről, aminek legjobb esetben is csak a körvonalait látjuk.

Az Átlátszó Erdély munkatársa, a korábban más bántalmazási ügyeket is feltáró Kulcsár Árpád már több érintettel beszélt, és az elmondása alapján láttam, hogy ez megírható sztori lesz: mert kiskorúakat érint, és általánosabb tanulságok felé vezet. De azért voltak félelmeim, hogy tudok-e ehhez érdemben hozzátenni bármit. Végül nyertünk a Journalismfund pályázatán, és így hónapokig szöszölhettünk a témával. Ez azért ritkaság. Ennek az EU-s és egyéb pénzeket hasznosító belga alapítványnak amúgy nyilván fogalma sem volt, kiről szólnak majd a cikkeink, arról meg nekünk is csak tippjeink lehettek, mi lesz a végkicsengésük. De azon kívül, hogy tartsuk be a határidőt, más érdemi kommunikációt nem igényelt az alapítvány. (És aztán nyilván nem tartottuk be a határidőt.)

Az ilyen cikkek esetében egyszerre érezni lehet a szöveg magától való kibontakozását, ugyanakkor világosan látszik, hogy az újságírói döntések is kulcsszerepet játszanak a fókuszálásban. Az erdélyi kollégám folytatta a kutatását, egyre újabb interjúkat rögzítve, ahol az alanyok sorra adták át a szót egymásnak. Végül körülbelül húsz olyan személyt sikerült meginterjúvolnia, akik mindannyian szoros kapcsolatban álltak Fazakas Misi munkásságával. Néhány beszélgetésben én is részt vehettem Sepsiszentgyörgyön, hála a pályázati utazási keretnek, de a fő munkát Kulcsár Árpád végezte el. Ez a gazdag hanganyag egyértelműen kirajzolta azokat az utakat, amelyeket a cikk bejárhatott:

A volt tanítványai egy olyan karizmatikus vezetőről meséltek, aki nemcsak tudását és tapasztalatait osztotta meg a fiatalokkal, hanem sokakat inspirált, felkarolt és segített az életük nehézségeivel szembenézni. Az ő irányítása alatt sokan felfedezték tehetségüket, és a tanulás örömét tapasztalták meg. Ugyanakkor a történetek árnyoldalát sem hagyhatták figyelmen kívül: voltak, akik a vezető hatalma alatt megaláztatásokat és érzelmi bántalmazást szenvedtek el. E kétarcú figura így nemcsak tanító, hanem egyben árnyék is volt, aki képes volt felemelni az embereket, ugyanakkor mély nyomokat is hagyott lelkükben.

A tanítványok élményei sokfélék, de a történetek szerkezete hasonló, ezért nem éreztük úgy, hogy feltétlenül egyéníteni akarnánk a szereplőket; már csak azért sem, mert - érthető és megszokott módon - szinte senki nem akart felismerhető lenni. Az is egyértelmű és nagyjából kiszámítható volt, hogy mit fog reagálni ezekre Fazakas.

Ez volt tehát a kiindulópont, de innen több irányba vezethet az út, mint gondolnánk. Azt nem tartom jó megoldásnak, ha valaki csak a száraz tényeket írja le, mert akkor egyedül hagyjuk az olvasót egy rakás nehezen megválaszolható kérdéssel. De akkor mivel foglalkozzunk, mi legyen a feltárt események értelme, kerete?

Számos izgalmas és mélyreható témakör létezik, amelyek mindegyike megérdemelne egy-egy külön könyvet, és ezek közül sok kifejezetten releváns lehet egy ilyen írásban.

Amikor az újságíró tervezgeti, mi kell egy ilyen cikkhez, gyakran felmerül a helyszínre utazás, ami ugye idő, pénz, macera - és gyakran nincs kézzel fogható eredménye. A katolikus egyházon belüli visszaélések nyomában álldogáltam már órákat egy Balaton-parti település paplakjának ajtajában, ahonnan a pap az istennek se jött ki. Máskor meg elvezettem egy faluba, amelynél kevés település van távolabb Budapesttől, hogy aztán bottal üssem az addigra eltávolított plébános nyomát. Mégse mondanám ezeket hiábavalónak, mert bár csak egy-egy rövid bekezdést tettek ki a hosszú cikkekben, mégis adtak valami olyan helyismeretet, szubjektív benyomást, amit be tudtam dolgozni az anyagba.

Ez sem veszélytelen persze, könnyen teret nyithatunk vele az általánosításnak és a felületes hangulatfestésnek. Ennél a cikknél nagy szerencsém, hogy a helyi viszonyokat már bemutatta az azokat sokkal jobban ismerő Átlátszó Erdély, így elég azt a cikket hivatkoznom. De pályázati támogatással azért eltöltöttem két napot Sepsiszentgyörgyön, és Kulcsár Árpáddal készítettünk négy hosszabb interjút, valamint bejártuk a történések helyszíneit. A beszélgetéseket persze online is le lehetett volna bonyolítani, bár az mindig lelketlenebb, sietősebb.

A helyszínen való barangolásom során két figyelemre méltó jelenségre bukkantam, amelyeket különösen fontosnak tartok. Az egyik a legnagyobb magyar közösségű romániai város világának szoros összefonódása. Az itt élő 45 ezer magyar számára saját iskola, újság, színház, bábszínház és táncegyüttes áll rendelkezésre, de található itt könyvesbolt, pékség, romkocsma és múzeum is... Mindez szinte kizárólag a gyönyörűen parkosított főtéren vagy annak közvetlen közelében helyezkedik el. Olyan érzésem támad, mintha nem is lenne szükség a város felfedezésére, hiszen ebben a zárt közegben minden szükséges dolog megtalálható. Érdekes, hogy az itt élők között szoros kapcsolatok vannak, mégis meglep, hogy szinte minden találkozónkat a főtér legforgalmasabb teraszán, az egykori osonósok által kedvelt Teinben szervezik. Ez számomra azt sugallja, hogy az osonós történet és a sajtóval való érintkezés számukra nem titok vagy kockázat, hanem inkább egy baráti beszélgetés része, amit egy sör mellett kényelmesen meg lehet beszélni, még akkor is, ha a szomszéd asztalnál ülnek. A közeg közvetlensége és lazasága számomra meglepően üdítő, különösen Magyarországhoz viszonyítva. Aztán, mint véletlen egybeesés, egyszer csak Fazakas édesanyja lép oda hozzánk, hogy üdvözöljön egy ismerősünket.

A harmadik észrevételem, amelyet a közegről osztok meg, szintén bizonytalanságokkal terhelt, hiszen messziről jött emberként az interjúkból szerzett tapasztalataimra támaszkodom. A szexualitás tabusítása, különösen a homoszexualitásról való hallgatás, többször is terítékre került. Ebben a kultúrában óriási ereje és vonzereje van annak, ha egy felnőtt tekintélyszemély, legyen az tanár vagy rendező, végre nyíltan beszél a szexről és a melegségről a diákokkal. Sok fiatal számára ez hiánypótló, izgalmas élmény, amely valóban felszabadító hatással bír, még ha egyesek ezt túlzásnak vagy tolakodónak is érzik. Ezen interakciók során felmerül a kérdés: vajon mennyire tudják a fiatalok megélni ezt a nyitottságot, és milyen hatással van ez a társadalmi diskurzusra?

Még inkább megerősítő erejű, amikor egy ilyen személy Székelyföld szívében megszólít egy meleg fiút, és azt mondja neki: "Az, aki vagy, teljesen rendben van."

Ez a gesztus, ahogyan az egyik egykori diák fogalmazott, sokkal jelentősebb volt, mint az azt követő ajánlat, amit Fazakas tett neki. A környezet, amelyben mindez zajlott, olyan finoman befolyásolhatja a visszaéléses szituációkat, hogy amennyiben a nagy korkülönbség elfogadottá válik, a tanár-diák viszony közeledése sokkal kevésbé tűnik szembetűnőnek. "Egész Székelyföld apakomplexusos" – tette hozzá egy egykori osonós lány, ezzel rávilágítva a helyi dinamika sajátos jellegére.

Ebben a szoros összefonódásban lévő, kisebbségi közegben az Osonó színház valódi identitásképző erővé vált. Fazakas hangsúlyozza, hogy a város sikerei szoros összefonódásban állnak az Osonó teljesítményeivel. "Önfenntartó színházműhelyként az elmúlt évtizedben 1248 előadást valósítottunk meg, három kontinens 28 országának 331 településén. Az Osonó projekteket és előadásokat eddig 55 hazai és nemzetközi díjjal ismerték el. Ezen elismerések talán azt tükrözik, hogy sikerült megvalósítanunk a szakmai profizmust. (...) Gyakran emlegetnek minket úgy, mint Sepsiszentgyörgy kulturális nagyköveteit."

Parászka Boróka, erdélyi újságíró, Kulcsár Árpád írása kapcsán osztotta meg gondolatait egy nyilvános posztban. Kiemelte, hogy az Osonóban "generációk dolgoztak és vettek részt, amely hely egyfajta mintapéldává vált az erdélyi művészet- és színházpedagógia terén. Egy különleges világban élünk, ahol a Böjte-féle gyerekotthonokban feltárt legnagyobb visszaélések mellett Fazakas színházi műhelye, az Osonó éppen az ellentéte ezeknek a helyeknek. Nem egy vallási, tekintélyelvű közösség, hanem elvileg egy nyitott, kreatív és személyiségorientált műhelymunka zajlik itt. Olyan megközelítés, amely hiányzik az erdélyi magyar oktatásból is. Ugyanakkor, paradox módon, az Osonó is zárttá válik, sajátos tekintélyek formálódnak, és ellentmondásos beszámolók látják napvilágot az ott folyó tevékenységekről. Van, aki úgy véli, hogy ez a hely valóban egyedülálló a tehetséggondozás szempontjából, míg mások az elnyomás legszürreálisabb formáiról számolnak be. Szülők százai és pedagógusok tucatjai figyelik az Osonót, de senki sem tudja igazán megmondani, hogy mi is zajlik valójában a színfalak mögött."

Sokszor jut eszembe egy mondat a Spotlight című filmből, a katolikus papok áldozatait képviselő ügyvéd mondja egy közmondást továbbgondolva:

Ha egy gyerek felneveléséhez szükség van egy teljes falura, akkor nyilvánvaló, hogy a vele való visszaéléshez is legalább ennyien kellenek. Ez persze nyilvánvalóan eltúlzott megfogalmazás.

De hallgatva az interjúalanyok történeteit a szüleik, tanáraik és társaik hozzáállásáról, aztán olvasva erdélyiek kommentjeit az Átlátszó Erdély cikkéről, mégis ott kell motoszkálnia a kérdésnek mindannyiunkban, határon innen és túl: elfordítjuk-e a fejünket, ha bántalmazást látunk? Felemeljük-e a hangunkat, ha egy tanár megaláz egy diákot? Mondunk-e olyat egy gyereknek, hogy ezt az idegbeteg tanárt ki kell bírni, mert ha rossz jegyet ad, nem kerülsz be a jobbik iskolába, egyetemre?

Ahogy korábban említettem, az egyik leghatékonyabb megközelítési mód az, ha feltárjuk azt a környezetet, közösséget és kultúrát, amelyben a határátlépések zajlottak.

Cikkünk középpontjában Fazakas Misi áll, aki nem csupán színész és rendező, hanem elhivatott pedagógus is. Színi pályafutása során számos intézményben megosztotta tudását, kezdve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagjaként, ahol 2001 és 2010 között aktívan oktatott a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban. Színészmesterség tantárgyat tanított a Művészeti és Népiskolában is 2007 és 2014 között. Ezen kívül több mint két évtizeden át vezette a Plugor Sándor Művészeti Líceum drámaosztályát, egészen 2023-as távozásáig. Fazakas 1998 óta irányította az Osonó színházat, amely 2017-ben elköltözött Sepsiszentgyörgyről. Ekkor Misi számára Budapest és Sepsiszentgyörgy közötti ingázás vált mindennapjaivá.

A drámatagozatot az Átlátszó Erdély információi szerint az a kiskorú fiú hagyhatta el, aki a társainak elárulta, hogy kapcsolatban áll Fazakassal. Az ügy, noha az intézményen belül sokan tudtak róla, nem kapott következményeket. A tagozat új vezetője, Prezsmer Boglárka, korábban többeknek is kifejezte haragját Fazakassal szemben emiatt, de határozottan elzárkózott attól, hogy nyilatkozzon az Átlátszó Erdélynek. Miután a cikk napvilágot látott, újra próbáltam elérni őt, de továbbra is hallgat.

Fazakast hosszú ideig győzködtük, hogy csatlakozzon hozzánk egy interjúra, de folyamatosan különböző indokokkal halogatta a dolgot. Eközben azonban betekintést nyújtott a volt tanítványai által sokat emlegetett manipulációs technikáiba, amikor egy erdélyi kolléga ellen személyeskedő megjegyzéseket tett a hármas levelezésünk során. Később nekem írt egy külön levelet, amelyben méltatta az általam felvetett szempontokat, és azt javasolta, hogy ezeket egy "pohár bor mellett" beszéljük meg. Hetek teltek el ezzel a játszadozással, végül azonban nem vállalta a hagyományos interjút, de írásbeli kérdéseinkre válaszolt. (Az Átlátszó Erdély minden kérdést és választ közzétett PDF formátumban, míg Fazakas az egész levelezésünket megosztotta a Facebookon.)

Ilyen helyzetekben a tapasztalt újságíró már előre megérzi, hogy az interjúalany nem fogja megosztani a valódi gondolatait, és inkább csak a taktikázásra összpontosít. Persze, ezt a megérzést nem fogja papírra vetni.

Ha ezt is így véli, akkor is mindent elkövet, hogy minél szélesebb spektrumot mutasson be a különböző nézőpontokból. Fazakas válaszaiban jól érezhető a jogi érvelés logikája; például gyakran alkalmazza a "nem jellemző rám" kifejezést, amely lehetővé teszi számára, hogy finoman cáfoljon anélkül, hogy ténylegesen tagadná a dolgot.

Válaszaiban többször is hangsúlyozta, hogy bár megkérdőjelezhető döntéseket hozott, ezek a tettek az adott időszakban széles körben elfogadottak voltak. Például a bevezetőben említett medvés játékot már 15 éve nem alkalmazza. "Ma már elképzelhetetlen, hogy éttermekben, kocsmákban, iskolákban vagy repülőgépeken dohányozzunk, holott néhány évtizeddel ezelőtt ez a gyakorlat teljesen elfogadott volt. A színházi szakmában is folyik a diskurzus arról, hogy a két évtizeddel ezelőtt megszokott színházi módszerek ma már abúzusnak minősülnek."

Hasonló általánosítással reagált arra kérdésre, hogy volt-e valaha verbálisan agresszív diákjaival, előfordult-e, hogy hosszú perceken át szidta őket? "Igen, volt rá alkalom az elmúlt 25 évben, ahogy erre van példa a pedagógusok, szülők, edzők vagy egyáltalán azoknak az életében, akik emberekkel foglalkoznak."

Azt mesélik az egykori diákok, hogy volt olyan hét, amikor háromszor jött ki a mentő az iskolába: színpadi baleset, pánikroham és ájulás miatt. Fazakas erre is úgy reagál, hogy régen milyen rossz volt, és nála ahhoz képest kevésbé volt rossz. Hosszabb idézet: "Azt gondolom, hogy a drámás diákok sokkal több eszközt és lehetőséget kaptak mentális jobblétük érdekében, mint a kortársaik vagy úgy általában az emberek 15 évvel ezelőtt. Egyáltalán, a drámatagozaton lehetett beszélni problémákról, traumákról, önmagunkról. Tettük ezt a legjobb szándékunkkal és azzal a tudásunkkal, amivel akkor rendelkeztünk. Egy olyan közeg alakult ki, amely a maga 16 országos első, második és harmadik díjával szakmailag az ország egyik legjobb tagozatává tette a drámatagozatunkat, annak ellenére, hogy az ország alig 5 százalékos etnikai kisebbsége voltunk/vagyunk. (...) Voltak nehézségek, és valószínűleg mindenki nem is bírta ezt a szakot, ahogy egy zene vagy matematika szakot sem bír mindenki. Viszont azt, hogy az órák miatt sokszor pánikrohamot kaptak a diákok, minimum erős túlzásnak tartom. A dráma tagozatra jelentkezők száma megduplázódott az évek során. A szak iránt egyre nagyobb lett az érdeklődés, olyannyira, hogy fiatal testvér az idősebb példáját követve felvételizett a drámatagozatra a szülők lelkes támogatása mellett nem is egy alkalommal. Egyre többen szerettek volna jönni, hiszen látták a drámásainkon a pozitív fejlődést. Az elmúlt hosszú évek alatt, sem diáktól, sem szülőtől vagy tanár kollégától nem kaptam ilyen visszajelzést vagy panaszt, hogy az alkalmazott módszereim indokolatlanul és túlságosan megviselték volna a diákjaimat. Ugyanakkor a színház-szak, maga a színház, a gyakorlatok sok érzelemmel, néha felkavaró érzésekkel járhatnak, ami elkerülhetetlen. Épp ezért sem való mindenkinek, nem mindenki egyformán jól bírja vagy tudja ezt kezelni. Viszont egy-egy félév gyakorlataiból összefoglaló vizsgát tartottunk, amelyek nyilvánosak voltak és a szülők is rendszeresen látogattak. Ragaszkodtam hozzá, hogy a szülők betekintést nyerjenek, hogy mivel is foglalkozunk a gyakorlatban. Azokat, akikről úgy gondoltuk, hogy ez kevésbé nekik való, próbáltuk eltanácsolni a színházi vagy színészi pályától."

Ezt a választ számos nézőpontból érdemes alaposabban megvizsgálni, és ez egy olyan kihívás, amellyel újságíróként gyakran szembesülünk. Az ügyes szem könnyedén észreveszi azokat a "terelő" technikákat, amelyek ebben a válaszban kimutathatók:

De ha ezen így (vagy még ígyebbül) végigmegyek egy tényfeltáró cikkben, akkor az olvasó teljes joggal érzi azt, hogy a saját értelmezésemet erőltetem, vagy még rosszabb: kampányt folytatok a megvádolt művész ellen.

Egy klasszikus tényfeltáró cikk megírásakor talán érdemes kiemelni, hogy a nyilvános előadások során a tanárok és a szülők közvetlenül tanúi voltak a színpadon zajló eseményeknek. Már önmagában ez is elegendő alapot nyújthatott volna ahhoz, hogy felmerüljenek kényelmetlen kérdések. Különösen figyelemreméltó, hogy a gyerekeknek olyan gyakorlatokat kellett végrehajtaniuk, amelyek során...

mindenkinek a legsúlyosabb félelmeit, traumáit kellett kiordítania magából, a tanárok, szülők, diáktársak előtt. A színpadra szarásról és egymás fenekének megcsókolásáról nem is beszélve.

Ezek persze ma már extrém őrültségnek hangzik, de emlékezzünk rá, hogy aki ezeket nem vállalta, az nem maradhatott a dicsőséget jelentő színjátszókör tagja, azt eltanácsolták. Volt olyan szülő, aki ezeket a jeleneteket látva elkezdte lebeszélni a gyerekét az Osonóról, és volt olyan tanár, aki helytelenítette, amit látott; de a többség nem, vagy legalább is az Osonó ment tovább, botrány nem lett, következményekről nem tudunk.

Valóban, ha Fazakas állítása igaz, miszerint soha senki nem figyelmeztette őt ezekre a dolgokra, az komoly dilemmákat vet fel. Ugyanakkor, az iskola falain belüli eseményekkel kapcsolatban még mindig nagyon keveset tudunk, és amit tudunk, azt sem tudjuk szabadon megosztani, amíg két, egymástól független forrást nem találunk, akik megerősítik a történteket, vagy legalább egy olyan személyt, aki névvel vállalná a nyilatkozatát. Ha egy ilyen eset napvilágra kerül, az iskola számára nemcsak jogi, hanem pedagógiai szempontból is fontos, hogy kapcsolatba lépjen a jelenlegi és korábbi diákokkal, valamint a szülőkkel, és megtegye a szükséges lépéseket. Ezek között lehet feljelentés, pszichológiai támogatás igénylése, de akár a nyílt, emberséges párbeszéd ösztönzése is hasznos lehet.

A figyelmes olvasó már most észlelheti, hogy az Osonó-történetet ebben a cikkben csupán kiindulópontként használom, a konkrét esetet pedig szélesebb társadalmi problémákhoz kapcsolom. Ezzel a megközelítéssel szeretném elősegíteni a komplex kérdések megoldását. Bár nem mentes a kihívásoktól ez a módszer, én mégis gyakran alkalmazom, hiszen úgy vélem, hogy így érthetőbbé és közelebbivé válhatnak ezek a témák sokak számára.

A gyerekek táboroztatásának kérdése és a biztonságos környezet megteremtése kapcsán Stáhly Kata pszichológussal és Gyurkó Szilvia jogásszal, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársaival folytattunk beszélgetést, mindkettőjükkel külön-külön. Érdekes megemlíteni, hogy Gyurkó Szilvia nemcsak jogi szakértő, hanem ennek a cikknek is a szakmai konzulense, ami rávilágít arra, milyen fontos lenne külső szakemberek bevonása érzékeny témák kezelésébe. Azonban sajnálatos módon az ilyen lehetőségek gyakran szűkös erőforrások miatt elmaradnak.

Ez a résztéma rengeteg izgalmas nézőpontot kínál. Induljunk ki most is az osonós történetből, ahol Gyurkóval arról cserélünk eszmét, hogy milyen jellemző mintázatok figyelhetők meg a kamaszokat bántalmazók esetében. Az ilyen dinamika gyakran mélyebb társadalmi és pszichológiai összefüggésekre világít rá, amelyek segíthetnek megérteni a fiatalok közötti erőszakos viselkedés gyökereit.

Az elkövető – legyen az tanár, pap, edző vagy rendező – magával ragadja őket egy különleges világba, ahol kalandos utazások, izgalmas táborok és felfedező kirándulások várnak rájuk. Ezen a helyen ő formálja meg a szabályokat, és a fiatalok a saját elképzelései szerint tapasztalhatják meg a közösség életét. Minden egyes pillanatban lehetőségük nyílik arra, hogy új élményekkel gazdagodjanak, miközben az irányítás teljes mértékben az ő kezében van.

Ő adja a kontextust és az értelmezést, mi a jó, mi a rossz, mit lehet és mit nem. Az ilyen rendkívüli helyzet, a keretekből való kilépés nem csak összetartó erőforrás, hanem intim helyzet is, ami amúgy izgalmas és nagy élmény lehet, de a kockázat is nagyobb. A helyzet ezért fokozott odafigyelést kíván a felnőtt kísérőtől és a szülőtől.

Az elkövetők gyakran nem a fizikai erőfölényüket alkalmazzák, és nem is nyílt zsarolásra támaszkodnak, hanem sokkal inkább manipulációval élnek. E manipuláció egyik alapvető eszköze a saját keretrendszer megteremtése, amelyben az áldozatok gyakran elveszítik a tájékozódási képességüket: nem tudják, hogy mit várhatnak el maguktól, és mit a hatalmi pozícióban lévő felnőttektől. "Éppen ezért sok esetben az áldozatok rendkívül nehezen nyílnak meg, hiszen stigmatizált érzéseik és az önmagukra irányuló hibáztatás súlya alatt szenvednek; ők maguk voltak azok, akik bizalmat fektettek a másikba. Elfelejtik, hogy a másik oldalon egy tudatos és átgondolt manipuláción alapuló építkezés zajlott, amelynek célja éppen ezeknek a bizalmi kapcsolatoknak a kialakítása volt" - hangsúlyozza Gyurkó.

Természetesen senki sem szeretné megrémíteni a gyerekeket, vagy eltántorítani őket a táborozások és önképzőkörök élvezetétől. Ugyanakkor fontos, hogy megfontoljuk, melyek azok a helyzetek, amelyek különösen kockázatosak lehetnek.

Azt fontos hangsúlyozni, hogy a figyelem fokozása nem jelenti a problémák elkerülését, csupán azt, hogy tudatosabban kell kezelni őket. De miért tapasztalható, hogy a sportágakban, vallási közösségekben, táborokban, felügyelet nélküli fiatalok csoportjaiban, vagy éppen a zárt ajtók mögötti családi környezetben megnő a visszaélések kockázata? Ennek hátterében számos összetett tényező állhat.

Gyurkó véleménye szerint a szorongás helyett inkább azt kell megvizsgálni, hogy egy adott helyzet milyen kockázatokkal jár. Emellett fontos, hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amely a bántalmazók számára a lehető legnagyobb kényelmetlenséget okozza, a felügyelettől kezdve a büntetési intézkedésekig. „Ezért elengedhetetlenek a bizalmi kapcsolatok, a sport szerepe, az egyházi közösségek, a lelki élet és a kortárs csoportok... Az ártatlanság kora viszont véget ért. Már nem elegendő, ha egyszerűen csak bízunk egy szimpatikus felnőttben; tudnunk kell, mi történik a gyermekeinkkel, amikor rájuk bízzuk őket” – hangsúlyozza Gyurkó.

A feketeleves persze akkor jön, ha valaki rákérdez, milyen jogszabályok és rendeletek teszik biztonságosabbá, mondjuk, a gyerektáborozást Magyarországon. Mert erre a becsületes válasz az, hogy nincsenek nagyjából ilyenek,

Az intézmények és szervezetek keretein belüli gyermekvédelem Magyarországon önkéntes alapon működik, ami azt jelenti, hogy azok vállalják ezt a felelősségteljes feladatot, akiknek van kedvük és elhivatottságuk a gyermekek védelme iránt.

A kegyelmi ügy miatt tavaly újra szigorított gyermekvédelmi törvény, például, annyit mond ki a táboroztató felnőttekkel kapcsolatban, hogy rendelkezniük kell erkölcsi bizonyítvánnyal, vagyis az elítélt gyermekbántalmazók ezzel elvileg ki vannak zárva az elítélésüket követő néhány évig (hiszen jogszabály alapján meghatározott idő után az ő erkölcsi bizonyítványuk is "tiszta" lesz). Ez persze rendben van, de a semminél épp csak egy kicsit több.

Stáhly Kata pozitív fejleményekről számol be a szülők, gyerekek és táborszervezők hozzáállásának változásával kapcsolatban. Noha nincsenek konkrét kutatási adatok, a pszichológus tapasztalatai alapján a közelmúltban sokkal kevesebb szülő mondja gyerekének azt a régi, elavult mondást, hogy „én is kibírtam, te is kibírod”. A középiskolás fiatalok egyre inkább mernek hangot adni problémáiknak, és úgy tűnik, hogy a szülők is komolyabban veszik ezeket a jelzéseket. Ugyanakkor megjelentek a túlkapások is: előfordul, hogy a szülők a gyerekük által elmondottak alapján konfliktust generálnak, beavatkoznak a tanárok munkájába, vagy akár feljelentést is tesznek.

Mindkét szakember kiemeli, hogy a gyermekvédelem valóban összetett feladat, de az alapvető lépések nem igényelnek különösebb szakértelmet. Stáhly egyszerű, de lényeges elemeket emel ki, mint például egy tábor alapszabályzatának elkészítése, amely egy A/4-es oldalon, érthető nyelven tartalmazza az alapvető irányelveket. Ha a szervező vonakodik ettől, akkor a bonyolultabb kérdéseket is elhagyhatja, de fontos, hogy legyen valamilyen írásos megállapodás arról, hogyan bánunk egymással és hogyan kommunikálunk. Néhány egyszerű, de hatékony szabály, mint például a fizikai erőszak és a bullying tilalma, valamint az, hogy bármikor ki lehet lépni egy kényelmetlen helyzetből, és hogy kihez fordulhatunk segítségért. Ezt a szabályrendszert akár fel is lehet függeszteni a falra, így mindenki láthatja, és hivatkozhat rá, például amikor Éva néni felhívja a figyelmet arra, hogy a hetes pontban egyértelműen benne van: nem üvöltözünk egymással!

A táborokban napjainkban fokozott figyelmet fordítanak a résztvevők egészségi állapotára, beleértve a betegségeket, allergiákat és gyógyszerigényeket. Stáhly véleménye szerint ezt a megközelítést érdemes lenne kiterjeszteni az érzelmi terhekre is, amelyekkel a gyerekek érkeznek: legyen szó egy családtag elvesztéséről, a szülők válásáról vagy iskolai zaklatásról.

Ezek a példák arra szolgálnának, hogy néhány egyszerű lépéssel már lehet valamit tenni. Stáhly hangsúlyozza: "nem nyugodhatunk bele abba, hogy eszköztelenek vagyunk, nem mondhatjuk azt, hogy nem tudunk semmit csinálni. És persze az ideális az volna, ha közösen elfogadott alapelvek mentén, szakértői útmutatások alapján és rendszerszinten lenne átgondolva minden, de a nulla és a minden között széles a skála." A szülők feltehetik maguknak a kérdést: olyan táborba vagy iskolába akarják küldeni a gyereket, ahol azt ígérik, hogy csodásan fogja érezni magát és nem kell aggódni semmin; vagy olyan helyre, ahol azt mondják: a gyerek csodásan fogja érezni magát, de ha baj van, akkor fordulhat Laci bácsihoz, és amúgy én leszek az, aki probléma esetén azonnal felhívja a kedves anyukát.

Természetesen vannak ennél merészebb lépések is, amelyeket a szakértők szükségesnek tartanának, például a táboroztatók alapvető gyermekvédelmi képzésének bevezetése. A tavalyi törvénymódosítás már előírja az edzők számára ezt a kötelezettséget, és bár lehetnek kétségeink a Magyar Labdarúgó Szövetség által megkövetelt, évi négy órás (!) online (!) képzés hatékonyságával kapcsolatban, mégis, ez is sokkal több, mint a semmi. Az, hogy egyáltalán felmerül ez a téma, már önmagában is jelentős előrelépés.

A táboroztatók és a színjátszókör-vezetők képzésének fontosságát Gyurkó egy frappáns hasonlattal szemlélteti:

olyan ez, mint az autóvezetés.

Van, aki 16 évesen már nagyon ügyesen vezet, és van, aki részegen is ura a kocsinak. De nem véletlenül vannak szabályok arra, ki ülhet a volán mögé, mert itt életekről van szó. Ahogy a tanteremben és egy táborban is: "mert egy életre meg tud valakit nyomorítani az, hogyha úgy érnek hozzá, úgy beszélnek vele, úgy kezelik... Ezek nagyon-nagyon mélyre mennek, még akkor is, hogyha nincs direkt szexuális határátlépés. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, az eszköztelenség, ezek pusztító érzések, főleg kiskamaszkorban, kamaszkorban. És ha ezt egy tekintélyszemély okozza, egy példakép, az különösen aljas és mocskos."