Hadas Kriszta özvegye: A gyászunk mindent elborít, elrejt, és mindannyiunkra hatással van.
Én csendben gyászolom az elveszett időt és az elveszett szeretetet. Sárival, a lányunkkal, Zsigával, a kamasz fiunkkal, Kriszta édesanyjával és az unokánkkal, együtt próbáljuk megtalálni a kapaszkodót ebben a kíméletlen világban, ahol a túlélhetetlennek tűnő fájdalommal kell szembenéznünk. Amikor egy kamasz gyerek elveszíti az anyját, egy férj a feleségét, és a gyászuk súlya alatt csak egymásra támaszkodhatnak, minden egyes nap egy újabb kihívás. Kriszta hiánya olyan űrt hagyott, ami szinte felfoghatatlan – nem lesz ott a fiunk ballagásán, a diplomaosztóján, és nem láthatja, ahogy az unokánk, Róza, felnőtté válik. Mi marad az emlékeiből? Talán csak egy elmosódott kép a falon, egy göndör, vörös nagymamáról, és a családi történetek, amelyek már nem élnek tovább az élő szavakban. A gyászunk mindent elborít, elnémítja a szavakat, és csak a csend marad, ami néha szinte elviselhetetlen. De muszáj tovább lépnünk, muszáj megőriznünk Kriszta szellemét, hogy a gyermekeinknek maradjon mit mesélni, hogy ne felejtsenek el egy olyan női szívet, aki mindannyiunkat összetartott.
