Egy hathetes kislányt hagyott hátra az eltűnt ausztrál édesanya | 24.hu Az ausztrál hatóságok intenzív keresést indítottak egy édesanya után, aki rejtélyes körülmények között eltűnt. Az anya mögött egy kisbaba maradt, akit most a családtagok és a hatóság
Emlékezzünk csak! Ott voltak a különös jelek, amelyek figyelmeztettek minket. De vajon mik is voltak ezek pontosan?
Utólag mindannyian ugyanezeket a kérdéseket tették fel maguknak. Hogyan jutottunk idáig? Megakadályozhattuk volna?
Aaron Falk számára egyértelmű volt, hogy ez a kérdés kulcsfontosságú. A válasz pedig valószínűleg pozitív, hiszen még akkor is, amikor a jelek nem egyértelműek - és most már voltak figyelmeztető jelek -, a válasz szinte mindig igen.
Egyetlen cselekedet mögött számtalan döntés rejlik, és ez a cselekedet végtelen módon formálódhat.
De bizonyos emberek meghoztak bizonyos döntéseket - némelyik tudatos volt és átgondolt, mások kevésbé -, és az így kialakuló, millióféle elágazás közül most éppen ezen találták magukat.
A baba aludt, amikor rátaláltak. A nem egészen hathetes kislány korához képest jó súlyban volt, egészségesnek számított, és jól érezte magát, attól eltekintve, hogy teljesen magára hagyták.
A babakocsi mózeskosara kellemes melegséget árasztott. Gondosan bebugyolálták egy frissen mosott pólyába, amelyet az állam legnevesebb gyerekholmijait árusító boltjában szereztek be, majd egy kézzel készült gyapjútakarót terítettek rá. A takarót ügyesen helyezték el, így ha valaki véletlenül a babakocsira nézett, először a színes takarót pillanthatta meg, nem pedig a kisbabát.
Tavaszi éjszaka volt, a felhőtlen dél-ausztrál égbolton csillagok ragyogtak, aznapra nem jósoltak esőt, de azért teljesen kifeszítették a babakocsi vízálló napfénytetőjét. A tető és a babakocsi közti résre egy négyszögletes lenvászon szövetet helyeztek, amelyet egyébként napernyőnek használtak. Ha egy járókelő a babakocsira pillantott, egyáltalán nem is látta a benne alvó babát.
A babakocsi, jó néhány társával együtt, a Marralee-völgy Éves Étel- és Borfesztiváljának erre a célra kijelölt zugában várakozott. Az óriáskerék árnyékában osztozott egy csapat kerékpárral és rollerekkel, mellettük pedig egy magányos tricikli álldogált. A hátsó sarokban, szorosan behúzott fékkel, csendben pihentek, mintha a fesztivál pezsgése csak egy távoli zene lenne számukra.
A családok, akik úgy döntöttek, hogy az estét a helyi vállalkozások ünneplésével tölti, a pénzüket borokra, sajtokra és vidámparki élményekre költötték. Az ünneplés után, amikor a vidámság lassan elült, türelmesen, egyenként gyűjtötték össze a kis járműveiket.
Valamivel fél tizenegy után már csak az az egy szem babakocsi és az elektrotechnikai asszisztens biciklije maradt ott.
A technikus a jármű lakatját kioldva megállt egy pillanatra. Körbenézett. A fesztivál hivatalosan fél órával korábban zárt, a helyszín mostanra nagyrészt kiürült, csak néhány itt dolgozó ténykedett még. A technikus a hátizsákjába tette a biciklilakatját, még egyszer körbepillantott rohamosan sötétedő környezetén, aztán odasétált a babakocsihoz. Lehajolt, és bekukucskált a napfénytető alá, aztán felegyenesedett, és teljesen feltolta. A bepólyált csöppség a hűvös levegőtől kicsit összerezzent, a technikus pedig elővette a telefonját, és bepötyögött rajta egy számot.
A kisbaba nevét szépen kiírták a bodyján található címkén: Zoe Gillespie. A családja nem volt helyi - már nem számítottak annak -, de a fesztiváligazgató és az ügyeletes rendőr ismerősként köszöntötték mindkét szülőt, hiszen régóta ismerték őket névről.
Zoe anyjának telefonja a babakocsi alatti tárolórekeszből előbukkanó pelusos táskából csendült meg.
A dallam éles és fojtó módon hasított bele az éjszaka nyugalmába, mintha csak a csendbe akart volna belevésni valami titkos üzenetet. A becipzározott táska mélyén egy slusszkulcs lapult, mellette pedig egy elegáns retikül, amelyben személyi igazolvány, különféle plasztikkártyák és némi készpénz rejtőzött. A technikus gyors léptekkel indult a látogatóknak fenntartott parkoló felé. A szűkös térben, ahol csupán néhány jármű állt, egy családi szedán tűnt ki, melyre a slusszkulcson díszelgő logó egyértelműen utalt.
Zoe apjának telefonja néhány kilométerrel odébb szólalt meg, a Marralee-völgy jobbik olasz éttermének előterében. Az imént vett búcsút a taxiba ültetett szüleitől, és éppen a számlát rendezte, miközben a tulajdonossal és annak férjével csevegett, akik mindketten emlékeztek rá az iskolából. Épp Zoéról készült fényképeket mutogatott nekik - az első gyereke volt, és vasárnap már hathetes lesz, el sem tudta hinni -, a tulaj pedig erősködött, hogy fogadja csak el ajándékba azt az üveg gyöngyöző bort, amikor az örömapa telefonjának kijelzője felvillant.
Az étterem csupán tizenöt percnyi sétára helyezkedett el a fesztivál forgatagától. A tulajdonos, aki korábban még a sebességkorlátozás betartásáért lobbizott, most úgy döntött, hogy ezt a szabályt figyelmen kívül hagyja. Ennek eredményeként mindössze három perc alatt eljutottak a célhoz, és hirtelen, a főkapu közvetlen közelében fékezett. Zoe apja eközben átszaladt az éjszakára bezárt standok között, egyenesen a kislányához sietve.
A fesztivál területét alaposan átvizsgálták, de Zoe édesanyja, a harminckilenc éves Kim Gillespie, sajnos nem került elő.
Önkénteseket toboroztak, és még egyszer átkutatták a helyszínt. Aztán a parkolót és a fesztivál területét két oldalon közrefogó szőlőskerteket is. A babakocsit úgy parkolták le, hogy kelet felé nézett, a fesztiválterület hátulja és az emberektől nyüzsgő kijárat irányába. A kijáraton túl a bozóterdő terült el, és egy kis ösvény, amelyen csak egyetlen helyre lehetett eljutni.
A kutatás e nyomvonal mentén folytatódott, és végül a víztározónál akadt meg. Ezt követően alaposan átvizsgálták a tágas sétányt is, amely a vízpart mentén kanyargott - az éjszaka csendjében nem zavarta őket semmi: sem járókelők, sem a fesztiválhoz kapcsolódó járművek nem tűntek fel -, egészen a part legmagasabb, egyenetlen szakaszáig, a meredek, sziklás területig, amit a helyiek egyszerűen csak Peremnek neveztek. A víztározó lent, a mélységében széles, impozáns látványt nyújtott.
Két nappal később, több mint egy kilométerre a legutóbbi helyszíntől, rábukkantak Kim Gillespie fehér edzőcipőjére. A cipő teljesen átázott, és az üledék csíkos mintázatot hagyott rajta, ahogy a gát szűrőberendezésén akadt fenn.
A helyszínre speciálisan kiképzett búvárok érkeztek, hogy alaposan átvizsgálják a természetes víztározó közepén található hasadékot. A búvárok mélyre merültek a barlangszerű üregbe, amilyen távolságra csak lehetett, miközben a keresés többi résztvevője gyalogosan és ranger járművekkel folytatta a munkát. Az önkéntesek saját csónakjaikkal a víz sekélyebb területeit kutatták át. A kutatás egy héten át folytatódott, majd két hétre növekedett, de később a tempó lelassult, és végül teljesen leállt.
Ekkor már csak ígéretek lebegtek a levegőben, miszerint újra nekifognak, amikor a vízszint végre lejjebb kúszik. Tavaszból nyár, majd ősz lett, és Zoe közben már kinőtte a babakocsiját. Megtette első lépéseit, így elérkezett az idő, hogy új cipőt válasszanak neki. Az első születésnapja elérkezett és el is suhant, mint egy gyorsan múló álom.
Mit tapasztaltam? Azokat, akik közel álltak a Gillespie családhoz, nem nyugtatott meg a kérdések áradata. Folyamatosan felvetették ezeket maguknak és egymásnak is. Mi az, amit nem észleltem?
Aaron Falk kissé - és valójában indokolatlanul - ingerülten parkolt le a másik autó mellett. A lekanyarodó utat pontosan olyan nehéz volt kiszúrni, ahogyan arra emlékezett, majdnem teljesen elnyelte a főút két oldalán magasodó bozóterdő. Olyannyira eltakarta, hogy Falk naivan azt feltételezte, bármi is várja az út túlvégén, nem kell rajta osztozkodnia senkivel. Elszámolta magát, jött rá most, amikor sóhajtva lefékezett.
Az előző évben nem egyedül érkezett ide. Akkor Greg Raco ült az anyósülésen, Falk pedig barátja instrukcióit követve vezetett, és lassan már nyolc órája voltak úton. Raco szinte rá sem pillantott a GPS-re, azután pedig végképp nem volt erre szüksége, hogy átkeltek Victoria állam határán Dél-Ausztráliába.
Lelkesedése szinte fertőző volt, a kilométerek csak úgy szaladtak alattuk. Közben váltakozva osztottak meg egymással friss híreket, miközben a kedvenc zeneszámaikat válogatták.
Raco újszülött fiának keresztelőjét arra a hétvégére szervezték, ugyanabba a templomba, ahol néhány évtizeddel korábban Raco és fiútestvérei is átestek ezen a szertartáson.
A felesége és két gyereke már odautazott, ott vártak rá, de őt szólították őrmesteri kötelességei. Érezhetően az járhatott a fejében, hogy vissza akar térni a családjához, úgyhogy Falkot meglepte, amikor egyszer csak előrehajolt az anyósülésen, és a kietlen úton egy facsoportra mutatott.
Nézd csak azt a rést a fák között! Igen, ott, ahol a zöld levelek találkoznak az éggel. Ott fordulj be!
Bő fél órája hagyhatták már maguk mögött a várost, és Falk semmit sem látott. A bozóterdő itt is pontosan úgy festett, mint eddig bárhol az út mentén.
Falk még mindig nem vette észre, mit kellene észlelnie, és szabálytalan tolatásra kényszerült, hogy néhány métert hátráljon, mire végre észrevette az egysávos utat. Ahogy végigpillantott a rögös, aszfaltozatlan felületen, azon töprengett, mennyire fogja bírni az autója felfüggesztése ezt a próbát.
- Mi rejlik a másik oldalon?
- Ez csupán egy röpke kitérő - mondta Raco széles mosollyal az arcán. - Hidd el, hamarosan látni fogod, mennyire megéri. Bízz bennem!
Teljesen egyetértek. Valóban megérte megállni, akár akkor, akár most.
Most, hogy Raco nem ült mellette, Falk szinte vánszorogva haladt tovább, és még így is sikerült elsuhannia a lekanyarodó út mellett. A visszapillantó tükörben vette észre, és hosszasan tolatva - ami itt, még ha más jármű nem is volt a közelben, nem éppen a legbölcsebb döntés - végül megállt a keskeny út mellett, amely mintha a semmibe vezetett volna. A túlsó végén egy aprócska tisztás bontakozott ki, ahol már valaki leparkolta az autóját.
Falk odagurult mellé, és leállította a motort. Néhány pillanatig csak ült, és azt a részt nézte, ahol a sűrű bozóterdőn rés nyílt. Az égbolt fénylő kupolának látszott, élénk kéken ragyogott, igazi tavaszi idő volt. Alatta a Marralee-völgyet alkotó növényzet sokszínű környezete húzódott. Falk az előző évben itt járva úgy érezte, részben azért annyira letaglózó a látvány, mert az ember nem számít rá. A völgy pedig most, a késő délutáni nap fényében, ha lehet, még gyönyörűbb volt, mint amilyenre emlékezett.
Kikászálódott a kocsiból, és kinyújtóztatta a végtagjait, mire a másik jármű tulajdonosa összerezzent. A férfi észszerű távolságra állt a fa korláttól, ahonnan biztonságosan körül lehetett nézni. Úgy tűnt, mintha ő is a környezetben gyönyörködött volna, de összefont karja arra utalt, hogy mégsem erről van szó.
Egyik kezében egy itatópoharat szorongatott, míg mögötte, egy jókedvű kisbaba ült egyenes lábbal a fa piknikezőasztalon. Az asztal felületét idővel megviselte a természet, apró karcokkal borítva, rajta pedig egy doboz fehér mazsolaszőlő pihent, mintha csak arra várt volna, hogy valaki felfedezze.
A férfi a kocsiajtó becsapódása hallatán leengedte a kezét, és megdörzsölte a szemét. Aztán megfordult, és odaadta az itatópoharat a csecsemőnek.
A férj volt az.
A felismerés váratlanul csapott le Falkra, mint egy villámcsapás, és egy szempillantás alatt világossá vált számára, hogy a kislány, aki éppen egy maroknyi aszalt gyümölcsöt majszol, nem más, mint Zoe Gillespie. Eddig csupán egy hathetes csecsemő képe élt benne, de most hirtelen valósággá vált. A férfi, aki a kislányt csendesen figyelte, bólintott Falknak, majd ahogy Zoe lenyelte az utolsó falatot, karjába emelte a kislányt, és az autóhoz irányította. Falk észlelte, hogy a férfi tudatában van a felismerésének, de a testbeszéde egyértelműen azt jelezte, hogy nem vágyik semmiféle udvarias csevegésre vagy kérdezgetésre. Teljesen érthető, gondolta Falk, hiszen a férfi tavaly valószínűleg egy életre elegendő kérdést kapott. Az ilyen helyzetekben a férjek mindig hasonlóképpen járnak.
- A keresztelőre érkezett. - A férfi hirtelen megszólalt, ami meglepte Falkot. Megállt a két autó között, és láthatóan megkönnyebbült, mintha valami fontosra jött volna rá. - Racóék fiának a keresztelőjére jöttem. Találtam el?
Természetesen! Íme egy egyedibb változata: "Igen, pontosan így van."
Falk tisztában volt vele, hogy Kim Gillespie közel huszonöt esztendőn át a Raco család szélesebb értelemben vett rokonságához tartozott. Ezt a kapcsolatot az a régmúlt őszi délután indította el, amikor a fiatal lány, akit a lenge lófarkú frizurája árulkodott, először suhant el a Racóék háza előtt biciklijével. A történet egészen a tavalyi év éjszakájáig íródott, amikor is a fesztivál színes fényekkel teli területén nyomtalanul eltűnt.
Miután a kisbaba eltűnt, a keresztelő ceremóniáját azonnal lemondták. A Raco családnak hosszú egy évbe telt, mire sikerült új időpontot találniuk az ünnepségre.
Falk közelebb lépett Kim férjéhez és gyerekéhez, és kezet nyújtott.
Rohan magassága szinte elérte Falkét, de bár hivatalosan negyvenkét év telt el az életeből, az utolsó év eseményei nyomot hagytak rajta, és láthatóan megviselte az idő.
- Ön is a keresztelőre érkezett? - érdeklődött Falk.
- Igen, vagyis nem, igazából a hívásra. - Rohan fáradtan tűnt, miközben óvatosan belehelyezte a kislányát a gyerekülésbe.
- Remélem. - Miután Rohan becsatolta a gyereket, megkocogtatta a lábát. Aztán újra Falk felé fordult. - Ismerősnek tűnt, amikor leparkolt mellém. Greg Raco haverja, igaz? Rajta volt a tanúk listáján?
Természetesen! Íme egy egyedibb változata: "Igen, pontosan így van."
Rohan félredöntötte a fejét, próbált visszagondolni.
- Kérem, segítsen felidézni. Vajon a bejárathoz közel láttam valamit?
Falkot meglepte, hogy a férfi egy egész év elteltével is felidézett róla valamit, még ha csupán egy apró részletet is.
Falk látogatásra érkezett a városba, a sokaság tagjaként, akik mind új élményekre vágytak. Mégis, érdemes volt alaposan kikérdezni őt. Valószínű, hogy Rohan is értesítette a többi rendőrt a találkozásukról. A helyszínen feltűnt egy másik férfi is: magas, negyvenvalahány éves, rövid hajjal, talán ősz vagy szőke. Racóék ismerőse volt, de egyedül bukkant fel, mintha csak szórakozásból kószálna arra. Az eltűnés után eltelt órákban mindent megpróbált elmondani, amit tudott, hogy segítse a nyomozást.
- Ön is rendőr, ugye? - kérdezte, miközben a kislány mellé helyezte az itatópoharat, mielőtt óvatosan becsukta a kocsi ajtaját. - Szóval onnan ismerős Grege?
- Igen, de nem közvetlen kollégák vagyunk. Én az Ausztrál Szövetségi Rendőrségnél dolgozom, a pénzügyi részlegen, ő az állami rendőrségnél, Victoriában.
- Aha. - Az autóból tompa, panaszos sírás hallatszott, és Rohan fáradt sóhajtott. - Nos, azt hiszem, ideje elindulnunk. Örülök, hogy összefutottunk. Racóéknál marad majd, igaz?
Természetesen! Íme egy egyedibb változata: "Igen, pontosan így van."
Valószínű, hogy a felhívás alkalmával összefutunk. Mindenki ott lesz!
Valószínű, hogy így van. Bízom benne, hogy értékesnek fogod találni.
- Köszönöm. - A válasz érezhetően csak reflexből jött, Falk felismerte a férfi hangján a kételyt.
Kihívást jelenthet a remény lángját életben tartani. Milyen módon járulhat hozzá egy eltűnt személy keresése kapcsán indított felhívás a megoldáshoz, még egy év elteltével is?
Reménykeltő válaszok eddigre már úgysem maradtak. Falk nézte, ahogy Rohan kitolat és eltűnik az úton, aztán odasétált a korláthoz. Mindkét kezével megtámaszkodott rajta, és egy percig csak pihent, befogadta az elé táruló látványt. Pehelykönnyű felhőcafatok úsztak az égbolton, izgalmas mintájú árnyékokat vetve a földre. A város ebből a magasságból kicsinek tűnt, a környezet pedig bujának. A szőlőtőkék hosszú sorokban nyújtóztak, mesterséges tökéletességük vonzotta a szemet. Falk látta az agresszíven tökéletlen hasadékot is a messzeségben, ahol az óriási Murray-folyó belevájt a vidékbe.
Ahogy hagyta, hogy a szemei a táj szépségében barangoljanak, úgy merült el a gondolataiban, hogy Rohan láthatóan még mindig nem találta meg az álom nyugalmát. Ez a tény a történések ismeretében egyáltalán nem volt meglepő, és persze figyelembe kellett vennie azt is, hogy milyen kihívásokkal jár egy egyéves gyermek gondozása egyedüli szülőként. Mégis, Falkot foglalkoztatta, mi tarthatja ébren azt a férfit azokban az órákban, amikor lehetősége lenne egy kis pihenésre.
Minden bizonnyal akadt néhány szokatlan esemény. Kezdve azzal a vallomással, amelyet az ifjú, az elsősegély-állomást felügyelő srác tett. A fiú állítása szerint látta a történteket, de ami talán még lényegesebb, hogy mit nem észlelt. Ráadásul szinte biztos, hogy többen is szemtanúi voltak az áldozatnak az este folyamán. Talán az a részeg nő a bárban, akinek szavai már csak zavaros mormogásnak tűntek.
Valaki sírást hallott a vécéből. Ezek a tanúvallomások, akár hitelesnek számítottak, akár nem, minden bizonnyal elegendőek voltak ahhoz, hogy az ember éjszaka éber maradjon.
Falk utoljára, egy utolsó pillantást vetett a kiterjedt tájra, amely előtt terült el, majd lassan, de határozottan elfordította a fejét, és elindult vissza a tisztás irányába. Beszállt az autójába, és alaposan átnézte az útvonalat, hogy biztosan eljusson Racóékhoz.
Ahogy beindította a motort, és óvatosan hátramenetbe kapcsolt, Falk gondolatai Rohan Gillespie-re terelődtek. Biztos volt benne, hogy a férfi éjszakáit azzal töltötte, hogy újra és újra átgondolta, milyen döntéseket hozott aznap este. Kétségtelen, hogy végigpörgette azokat a pillanatokat, amikor nem voltak tanúk, akik igazolhatták volna, hol is tartózkodott. Mennyire is hosszú időről beszélhetünk? Falk próbálta felidézni. Talán nem volt vészesen hosszú. Nyolc perc? Vagy csak hét? Akárhogy is, elég idő volt ahhoz, hogy egy eltűnt nő férjének fejfájást okozzon.
Rohan döntése, hogy elhagyja a fesztivál területét, egy különös súllyal nehezedett a szívére. Ahogy integetve búcsúzott feleségétől és kislányuktól, egyfajta melankólia ült a levegőben. A város felé fordulva, egyedül indult el az éjszakába, mintha az árnyak magukkal ragadták volna. Az ezt megelőző órák, a napok és hónapok, mind-mind egy szőttes részei voltak, tele apró részletekkel, amelyeket az ember gyakran észre sem vesz. Minden mosoly, minden pillantás, minden szó, ami elhangzott – mindezek az emlékek most egy új valóság küszöbén álltak, készen arra, hogy a múlt szele elvigye őket.
Kis lépések, amelyek végül egy grandiózus eseményhez vezetnek, olyan utakat nyitva meg, amelyekre sosem gondoltunk volna.
Falk óvatosan lavírozott a keskeny ösvényen, majd hirtelen felbukkant a fák sűrűjéből, és kiérkezett a főútra. Nyugat felé kanyarodott, és megeresztette a gázpedált, ahogy a motor dübörgése megtöltötte a levegőt.
Amikor a frissen elhagyott, múló pillanatokat idéző óriásplakátra vetette a tekintetét, amelynek élénk színei szikráztak a bozóterdő zöld tengerében, eszébe jutott, hogy a Marralee-völgy Éves Étel- és Borfesztiválja csupán harminc percnyire van tőle. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy az ilyen apró döntések kísértenek minket. Az apróságok, amelyekkel másképp is élhettünk volna.
