Hobo: Tegyünk meg mindent, hogy együtt megőrizzük magunkat!

Színházi bemutatóra készül, 2025. január 24-én lesz a Medvevára című bábjátékának a premierje a Nemzeti Színházban, február 15-én pedig a Papp László Budapest Sportarénában lép fel Hobo 80 címmel. Földes László Hobo 2025. február 13-án ünnepli a 80. születésnapját, de egy kicsit sem lassít. Mindeközben filmet forgatnak az életéről a Nemzeti Filmintézet (NFI) támogatásával Nem lehet két hazád címmel. Hobóval a Medvevára próbája előtt beszélgettünk a Nemzeti Színházban.

Az interjúban Hobo többek között arról beszél, hogy

Láttunk egy pici Hobo-figurát a Medvevára című előadás marionettbábjai között lógni. Ez új műfaj, báb még nem volt?

Próbáltak már kötélen rángatni, valakinek a bábjává tenni, de nem sikerült. Ez nálam születési rendellenesség: az alkalmazkodóképességemmel mindig is problémák voltak.

Mi inspirálta arra, hogy bábjátékot alkosson?

Harmadik osztályos általános iskolásként az „A szaracénok serege vagyunk” kezdetű vers előadásáért igazgatói intőt kaptam. Az igazgató kijelentette Anyukámnak, hogy én vagyok a szocialista pedagógia kudarca. Így indultam el az utamon 1953-ban. Azóta is mindig a marhaságok és bolondozások emléke kísér végig.

Egykor a Városmajor varázslatos terén rendszeresen tűntek fel vándor bábszínházasok, és ezt a különleges élményt mindig is nagyra értékeltem, akárcsak a cirkusz lenyűgöző világát. A Circus Hungaricus már megvalósult álomként él bennem, de a bábozás gondolata csak nemrégiben kezdett foglalkoztatni. Pedig Boccaccio, Fellini és Shakespeare műveiben is fellelhetők voltak figyelemre méltó bábjelenetek, melyek gazdagítják a színház varázsát.

Az egész kaland ott kezdődött, hogy a Vadászat című albumon hallottam egy dalt, amelynek címe A fattyú reménytelen szerelme és halála. Ez a dal egyfajta utalást rejt a Zrínyi-gyilkosságra: vajon a vadkan végzett Zrínyivel, vagy egy orgyilkos volt a tettes? Éppen a feleségemmel beszélgettem, amikor hirtelen belém hasított az ötlet, hogy ebből egy darabot szeretnék írni. Régen tanítottam történelmet, és mindig foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon egy régi korban az emberek jobbak voltak-e, és hogy a világ valóban szebb volt-e, mint mostani. Miután befejeztem az első változatot, rájöttem, hogy annyi szereplőt vonnék be a történetbe, amennyit egy színházban nehezen tudnék megszólaltatni. Ekkor pattant ki a fejemből a marionett bábozás ötlete, mint megoldás a sok szereplő kezelésére.

Azért megy vissza a darabban a lovagkorba, hogy megtudja, jobb volt-e akkor a világ?

Az elején én, a krónikás elmondom, hogyan kerültem ide, egy régi kor kellős közepébe: "A választások éjszakáján átléptem az idő kapuján." Felébredek, és kiderül, hogy Medvevára közelében vagyok. Így kezdődik az összehasonlító utazás a lovagvárak idejében. Az egyik jelenet egy kocsmában játszódik, ahol három nagy karakter, William Shakespeare, Fellini mester és Boccaccio iszogat. Én pedig elképzelem, mi lenne, ha itt ülne Pilinszky, József Attila meg Faludy, vagy Baksa-Soós János, Orszáczky Miklós, Póka Egon és a többi szeretett, eltávozott kollégám.

Melyik kor jön ki aztán "győztesen"?

Mindig is lenyűgözött, mi zajlik a világban, de valójában csak a saját hazám mélységeit ismerem igazán. Az itteni állapotok rendkívül elkeserítenek, és ez nem politikai nézetek kérdése, dehogy! A Facebook, a kommentek áradása, a migránsokkal kapcsolatos diskurzus, a pártok rivalizálása és a gyűlöletkeltés – mindezek mögé néztem ennek a darabnak vagy mesének a keretein belül, hogy felfedezzem, milyen volt a múlt. Számos karakter eleveníti meg azt az időszakot: Hordó főapát, a herceg, a hercegné, Lomha Lola, a kurva, a bohóc, a lókupec... Kilenc bábu kel életre, és mindezt egy hihetetlenül tehetséges bábszínész, Majoros Ágnes, valamint egy lenyűgöző táncművész, Cserháti Gergő varázsolja elénk. Láttad már a bábokat?

Még csak egyet, a Hobót.

Botrány, ahogy kinéznek. (Hobó szótárában a botrány azt jelenti, hogy valami nagyon jól néz ki - a szerk.) Ha meglátom Hordó főapátot, végem van. Vigyáznom kell, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt, miközben a művészetemet adom elő, mert az nekem van. Ugyanis - mint tudja - előadóművész vagyok. De nem csak én vagyok az előtérben, sokszor elmegyek hátra a sötétbe, hogy a többieket lehessen látni, mert zseniális, amit csinálnak. Hét hatalmas doboz van, mindegyike egy-egy helyszín. Úgy érzem, akaratlanul olyasmibe nyúltam bele, amire nem számítottam. Ez sokkal több annál, mint hogy kurvákkal meg részeges papokkal röhögtetem a közönséget.

Milyen alapot szolgáltat erre a véleményére?

A dolognak van egy különleges, nem verbális hangulata. Bár még csak a próbafolyamatban vagyunk, a dalok már most is képesek kiváltani ezt az érzést. Észreveszem a közönséget, ahogy reagálnak. Eközben pedig zajlik az elképesztő ripacséria, tele szexuális utalásokkal, bárcás hölgyekkel és részeges lovagokkal... Az egészben ott van a sok irodalmi idézet, amik a szenvedélyeim közé tartoznak... Eddig világos?

Persze.

Kérlek, jelezd, ha bármilyen részlet nem világos számodra. Az idő múlása és a társadalmi változások közötti éles kontraszt folyamatosan jelen van, és ezt a kapcsolatot a különböző idézetekkel hangsúlyozom. Íme néhány példa, amelyek felerősítik ezt a hatást: Villon, Viszockij, József Attila, vagy akár a saját műveim, mint a Vadászat vagy az Éjszakai Budapest blues. "Ez a hely, amely hajdan a nagy művészkávéház volt, ma már csak árnyéka önmagának. / Egy éve még itt pörögtek az élet dolgai, / Ma a pincér politikai hovatartozása a legnagyobb kérdés: Fideszes, tiszás vagy DK-s? / És vajon mit tudhat a vécés néni, aki csak a sarkon áll?" Egy másik idézet a Másik Magyarországból így szól: "Ki állította meg az órát? / A jövő sötét felhői gyülekeznek, / Félek attól a másik Magyarországtól, / Ami előttünk áll." Ezek a szövegek nem csupán a múlt és a jelen közötti éles határvonalat érzékeltetik, hanem a társadalmi és politikai feszültségek mélységeit is bemutatják.

A záródal vagy epilógus, a Mit hagyok rád: "Bár van még otthonom, családom, barátom, de az én hazám nem az én országom. Tudom, hogy lassan már mindenki vesztegel, de nem adom fel, mert a remény még él." Ez nem csupán politika, hanem a világ elhagyatottságáról szól, ami körülvesz minket, mint egy sötét felhő. Küzdjünk együtt, hogy megőrizzük, ami szép, hogy a szeretet és az összetartozás sose érjen véget.

Tehát a világot valóban élénken foglalkoztatja ez a téma.

Teljes mértékben egyetértek. Szörnyű látni, mennyi hamisság terjed el nap mint nap. A beregszászi barátaim képtelenek visszatérni a saját földjükre, ahol az erőszak és a gyilkosság uralkodik. De az, hogy mi valójában zajlik, számomra is homályos, hiszen a médiában megjelenő információkban nem tudok bízni.

Ezt a háborút itt, a Nemzeti Színház falai között, a kárpátaljai színészekkel együtt különösen mélyen átéljük.

Természetesen, örömmel segítek!

És ahogy ők nem tudnak hazamenni, most innen sem lehet átmenni.

Gondolatban gyakran elidőzöm azon, milyen hatással van azokra az emberekre, akik iránt mély érzelmeket táplálok, vagy akik önzetlenül elfogadnak, és akik sokszor többre tartanak engem, mint ahogyan én magamat látom. Rengeteg élménnyel gazdagodtam már, hiszen szinte mindenhol felléptem, ahol lehetőségem adódott. Jelenleg is készülök egy újabb turnéra, amely hazai és határon túli állomásokat is magában foglal. A Hobo 80 című előadásomat szeretném eljuttatni Szlovákiába, a Partiumba, Erdélybe és a Vajdaságba, és biztos vagyok benne, hogy ott nagy szeretettel várnak. Sajnos azonban Beregszászra vagy Munkácsra már nem tudok eljutni, pedig szívből örülnék, ha boldogságot csempészhetnék az ottani emberek életébe. A rendszerváltás óta mindössze egyszer vettem részt politikai eseményen: amikor a Gyurcsány-kormány elutasította a határon túli magyarok állampolgársági igényét.

A Medvevára című darab kulcsmondata: "Próbáljunk meg együtt valahogy megmaradni". A legfontosabb szó az, hogy "együtt". Ez az előadás torokszorítóan nehéz mondata. Nem tudom, hogyan tudom majd ezt elénekelni, nem vagyok képzett színész, nem tudom, és nem is akarom elrejteni magam valamilyen álarc mögé.

A két korszak összevetése révén számos érdekes következtetést vonhatunk le. Míg az egyik időszak a maga sajátos jellemzőivel és kihívásaival bírt, a másikban új irányzatok és lehetőségek bontakoztak ki. Az eltérő társadalmi, politikai és gazdasági környezetek hatással voltak az emberek életmódjára és értékrendjére. Ezen párhuzamok és ellentétek feltárása segíthet mélyebb megértést nyerni a történelem alakulásáról, valamint arról, hogy ezek a változások miként formálták a mai világot. Kétségtelen, hogy a múlt tapasztalatai értékes tanulságokkal szolgálnak a jelen számára.

A műből világossá válik, hogy azok, akik egykor formálták a világot, folyamatosan újjászületnek, újra és újra. Az egyik visszatérő motívum így szól: "Pallosjog és inkvizíció, / mint évszázadok távlatából, / KGB, ÁVH, Gestapo, / bármikor elérkezik az óra."

Mindenki felfogja vajon ezeket a célzások?

A szavak maguktól szöktek ki belőlem, éppen így, ahogy most is. Nem volt helye az öncenzúrának. Az álmom, amely talán még nem is létezik, arra épül, hogy az emberek nem buták, és eddig ez működött. Elképzelhető, hogy valaki nem ismeri Baksát vagy Pilinszkyt, és számos más mitológiai, irodalmi vagy történelmi figura is létezik, mint például Raszputyin. Talán a fiatalabb generációk közül sokan nem tudják, kik ők, de ezt nem vehetem figyelembe. Nem fogom lebutítani az üzenetem vagy a szókincsemet csupán azért, hogy mindenki megértse. Bár főként bluesénekesnek tekintem magam, nem szeretném követni a magyar popzene szellemi színvonalát, mert sosem éreztem magam a részének.

Az utamat követő közönségnek nem szükséges magyarázkodnom, hogy Richelieu bíboros a "Három testőr" világában él, Otto Katz pedig a "Svejkből" lépett elő. Harangláb, a ravasz egyházfi, pedig a "Helység kalapácsából" ismerős számunkra. Az emberek fognak érteni a szavak mögötti jelentésből: "Tastemír aga, tatár urológus, / pénzügyminiszter, cseh asztrológus, / spanyol torreádor, görög filozófus, / olasz színtársulat, - jesszus - szovjet teológus!"

Ez olyan, mintha egy hatalmas panoptikum tárulna elénk, ahol minden egyes részlet összegzi a világ sokszínűségét és mélységét, tükrözve mindazt, amit az élet és az emberi tapasztalat jelent.

Lehet, hogy így van, de ez nem tudatos. Ne fogja rám, hogy "a művész összefoglalja..."

Megjelenik minden, amit fontosnak tart.

Sajnos erre a kérdésre nem tudok konkrét választ adni, de nyugodtan írd meg a saját véleményedet. Nem igazán szeretnék ezen most törni a fejem. Viszont az előadásom elején tervezem, hogy izgalmasan bemutatom a 2024-es politikai palettát: "...totális, fatális, maximális, feudális, kapitális, radikális, szociális, triviális, brutális, morális, orális, vaginális és anális." Nyilvánvalóan jól hangzik ez a felsorolás, de inkább a humorra épít, mintsem a tényleges súlyra.

Több éve tevékenykedik a Nemzeti Színház falai között, ahol időnként a sors váratlan fordulatai is felvillannak, mintha csak villámok csapkodnának.

A Tanácsköztársaság bukása óta dolgozom Vidnyánszky Attilával, akkor még szó nem volt arról, hogy ő Beregszászról idejön. Nem beszélve azokról a pozíciókról, amiket ő azóta betölt, de ez az ő dolga. Eddig 17 bemutatóm volt vele, ami több mint 1500 előadást jelent. A József Attila-est huszadik éve megy, csak ezt 570-szer játszottam.

A "Hé, Magyar Joe!" és a "Medvevára" című művekben mindkettőben érzékelhető a jelenlegi Magyarország politikai és társadalmi viszonyainak kritikája. A "Circus Hungaricus" kapcsán pedig emlékezetes, hogy voltak olyan pillanatok, amikor fenyegetéseket kaptam, hogy ne mondjam el a véleményemet, mivel az egyik prominens politikai figura Cipolla lovag karakterén keresztül magára ismerhetett. Ezek az élmények sokszor kínos helyzeteket teremtettek, beleértve a négyszemközti beszélgetéseket is. Ugyanakkor meg kell említenem, hogy dolgoztam olyan kiváló rendezőkkel, mint Ascher Tamás, Kiss Csaba és Valló Péter. Közös munkáink során számos bátor és provokatív témát érintettünk, mindig a hatalommal szembeni kritikai hangot megütve. Érdekes módon egyikük sem próbálta meg szabályozni a szövegeimet vagy az előadásmódomat. Ha cenzúrázni akartak volna, biztosan kiléptem volna a projektből. A művészetnek szabadon kell léteznie, és a véleményem kifejezése mindig is fontos része volt a munkámnak.

Amikor Jordán Tamás rendezésében léptem színpadra a Katona József Színházban, akkor egy furcsa feszültség lengte körül a légkört. Ez a helyzet mindig is jelen volt, és valószínűleg mindig is így marad. Azonban ők nem ismerik az Új Magyarország című dalt, sem a Térdig a szarban című könyvet, és a Hobo Rádió varázsát sem. Fogalmuk sincs arról, mit is művelek valójában, de nem hajlandók elfogadni, hogy én nem tartozom közéjük.

Tizenkét éve vagyok a Nemzeti Színház tagja, és azóta mindig az általam elképzelt projekteken dolgozhatok, amiért rendkívül hálás vagyok. Soha senki nem akadályozott meg abban, hogy kifejezzem magam, és ez az alkotói szabadság számomra alapvető fontosságú. Az emberek néha kemény szavakkal illettek, mint például, hogy "fasiszta színházban" lépek fel, és megkérdezték, nem tartok-e a következményektől. A válaszom pedig olyan kifejezéseket tartalmazott, amelyek valószínűleg nem illenének egy hivatalos beszélgetésbe.

Miért nem foglal egyértelműen állást egyik oldal sem?

Miért is lenne szükség arra, hogy bármelyik párt zászlaja alatt játszunk? Én már felléptem a Katonai Színházban, az Új Színházban, a Radnóti Színházban, Miskolcon, Békéscsabán, Debrecenben, és most éppen a Nemzeti Színházban. Mindegyik intézmény a hatalom támogatásával működik. Akkor most ne menjek művelődési házba, mert az egyik esetleg fideszes, a másik meg más politikai irányvonalat képvisel? Vagy ne lépjek fel a Budapest Arénában, mert az igazgatója kedveli a macskákat vagy a kutyákat? Hogy is működik ez pontosan?

Arra soha nem gondolt, hogy külföldön próbál szerencsét?

Ha lehetséges, szeretném, ha készülne egy könyv, egy dokumentumfilm, egy zenei album és egy előadás arról, hogy miért választottam a hazámban való maradást. Ez még előttem áll.

Még ma is olyan embereknek játszom, akik évtizedek óta támogatnak engem, és ez számomra rendkívül fontos. Az ő hűségük és érdeklődésük lehetővé tette, hogy szabadon alkothassak, anélkül hogy bármilyen normába be kellett volna illeszkednem. El kell mondanom, hogy ebben a megosztott világban nem könnyű a dolgom, de néha elgondolkodom, hogyan jutottunk idáig. A fellépéseim kapcsán számtalan üzenetet kapok azoktól, akik értékelik a munkámat, és akiknek a zeném inspirációt nyújt. Ezt magam sem tudom igazán felfogni, hiszen nem azért színpadra lépek, hogy másoknak erőt adjak, hanem hogy kifejezzem magam.

És akkor valamelyikük elkezdi mesélni, hogy az apám kommunista vezető volt. Igen, de azt nem említi, hogy a II. világháború idején ő volt az egyik ritka magyar partizán, aki több embert is megmentett a biztos haláltól. Csak később, amikor még senki más nem merte vállalni, választotta a kommunizmust, és haláláig kitartott mellette. De ez az ő döntése, ahogy most is mondhatnánk, hogy Vidnyánszky miért vállal művészi-politikai szerepeket, amelyek miatt hatalmas botrányok robbannak ki, és miért vonja magára a gyűlöletet? De ez már az ő ügye. Én pedig ezt az iskolát végeztem el.

A Nemzeti Színház színpadán három meghatározó alak dominál: Vidnyánszky, Hobo és Cserhalmi György. A legfrissebb hírek szerint Cserhalmi most éppen a színpad mögött vívott heves vitába az igazgatóval, ami nemcsak a nézők, hanem a színházi életet figyelemmel kísérők figyelmét is felkeltette.

Hogyan lehetnék mogul? Ezt eddig még senki sem mondta rólam, de igazán jól esik. Az, hogy miért estek egymásnak, számomra rejtély, így nem válaszolok, nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert nem értem a helyzetet, és nem is kívánom magam beleásni. Cserhalmi Györgyöt 1968 óta ismerem, míg Vidnyánszky Attila 1998 óta van a látóteremben. Mindketten kiemelkedő művészek, akikkel megtiszteltetés együtt dolgozni.

Vidnyánszky Attila fontos szerepet tölt be a karrierjében is.

Volt, hogy tizennégyezer ember előtt koncerteztem a Budapest Arénában, majd pár napra rá elmentem a Déryné Program felkérésére Nagymarosra, ahol csak nagyon kevesen voltak az előadáson. József Attila-verseket mondtam olyan embereknek, akiket a XX. meg a XXI. század is kifosztott. Ott ült a szegény, egyszerű néni otthonkában meg a gumicsizmás öregember, és csillogó szemmel hallgatták József Attilát. Az előadás végén hátat kellett fordítanom, mert a könnyeim folytak, hogy ezeknek az embereknek mondhattam verseket, akik lehet, hogy nem is jártak iskolába nyolc osztályon túl. És a Déryné Programot Vidnyánszky találta ki. Sokszor találkozom a Nemzeti Színházban iskolás gyerekekkel, akiket vidékről hoznak ide, mert egyébként az életben nem jöhetnének el ide. Vannak, akiknek ez nem tetszik, de miért baj ez?

Úgy vélem, ez nem probléma.

Ez a helyzet az országunkkal sajnos elég jellemző. Éppen most hallgattam meg az egyik kollégám dalát a YouTube-on, és máris elkezdődtek a kommentek: "Hú, ez tényleg jó, ezt érdemes meghallgatni!" Aztán jön egy hozzászólás, ami megjegyzi, hogy az előző szám sokkal jobb volt, és hirtelen mindenki elkezd vádaskodni: "Te egy igazi barom vagy!" vagy "Büdös bunkó." De honnan jön ez a düh? Emlékszem, amikor tíz évvel ezelőtt azt mondtam, hogy a Kádár-korszakban nem volt ennyi gyűlölet, valaki azonnal rávágta, hogy én jobban szeretem azt az időt, mint a mostanit. Miféle párbeszéd ez?

Februárban eléri a nyolcvanadik életévét...

Nem érzem magam nyolcvanévesnek; valójában még azt sem tudom pontosan, hány gyümölcsfát ültettem eddigi életem során.

Nem vagyok benne biztos, hogy nem tudja, hány éves.

Csak a térdeim miatt, de hát 22 évig kosárlabdáztam.

De honnan meríti az inspirációt ahhoz, hogy reggel felébredjen és elinduljon az új nap kihívásai felé?

Éjjel megjövök, reggel valahogy összeszedem magam, kimegyek, és látok három gyönyörű nőt, a feleségemet és a két lányomat. És megváltozik minden. Mert gyönyörűek, és azt is látom-érzem, hogy szeretnek. 53 éves koromban született a kisebbik lányom, aki azóta bearanyozza az életemet. Ezért bírom a gyűrődést. Ebbe kapaszkodok bele, nem beszélve a közönségről. Meséltem már a kórházas történetet?

Számomra ez még nem valósult meg.

2016-ban, Berettyóújfaluban, József Attila megformálójaként álltam a színpadon. Az előadás végén egy férfi közelített hozzám, kérve, hogy mondjak el neki egy József Attila-verset a telefonjára. Barátságosan nemet mondtam, és visszavonultam az öltözőmbe, hogy átöltözzek. Ám nem sokkal később újra megjelent, ezúttal kétségbeesett zokogással. Kiderült, hogy a menyasszonya súlyos betegen fekszik a kórházban, és az utolsó kívánsága az volt, hogy még egyszer hallhassa a szavaimat, ahogy József Attila egy versét mondom. Visszahúztam magamhoz a férfit, és elmondtam neki az Ódát. Néhány idő múlva értesített arról, hogy a menyasszonya elhunyt, de a vers, amit mondtam, még éppen időben eljutott hozzá.

Sokat jelent az embereknek, amit csinál. Ez jó érzés lehet.

Úgy éltem meg ezeket az évtizedeket, hogy ahelyett, hogy önmagammal foglalkoztam volna, inkább azt az utat jártam, amit igazán szeretek. Jelenleg épp a Medvevárában küzdök a 18 dal szerkezetének és szövegeinek elsajátításával, ami nem kis kihívás számomra. Folyamatosan próbáltam reagálni a világ eseményeire, de úgy tűnik, ez semmire sem vezetett, csak még nehezebb helyzetekhez. Ennek ellenére ma is sokan írják nekem, hogy a munkáim mennyit segítettek nekik. Nem tudom, miért van ez így, de az biztos, hogy mindig őszintén beszélek, anélkül, hogy a szavakat feleslegesen csűrném-csavarom.

Közben film is készül a monumentális életművéről, egy zenés road movie.

Jaj. Mit akar ezzel a filmmel?

Kérdezni: vajon az fog-e átjönni belőle, amit a világra szeretne kifejezni?

Jelenleg még nem vagyok biztos abban, mi fog végül megjelenni. Már három alkalommal, összesen legalább tizenhét órányi interjút készítettek velem. Kifejezetten azt kértem, hogy a film azokról a dolgokról szóljon, amik számomra lényegesek, vagy amiket valójában csinálok. Persze, ők inkább az én személyemre kívánják irányítani a figyelmet.

Még 1985-ben megírtam, hogy szelep vagyok az ország fenekén. Tudtam, hogy ezt azért csinálhatom, hogy elmondhassák: az akkori, "demokratikus" szocializmusban ilyen is van, mint a Hobo. A Kopaszkutyát betiltották, a Vadászatot Aczél György cenzúrázta. Mondhatnám én is, hogy üldöztek, de a Kádár-korszakban megjelent hét vagy nyolc nagylemezem, a Kexnek, Orszáczkynak vagy a Syriusnak meg egy se.

Február 15-én pedig a Papp László Budapest Sportarénában lép fel: a koncerten keresztmetszetet ad a munkásságáról?

Nincs bennem nosztalgia, és nem vágyom a Best of Hobo válogatásra. Inkább új dalokkal szeretnék előrukkolni!

Bár nem érzi magát 80 évesnek, az Arénába való kiállás mégis komoly kihívást jelenthet számára.

Nem úgy van az, hiszen éppen azt csinálod, ami igazán boldoggá tesz. Tudom, hogy akik itt vannak, azoknak valószínűleg a Hajtók dala vagy a Másik Magyarország már a könyökükön jön ki, de most is elő fogom venni néhány régi slágert. És mivel évtizedek óta elviselnek, bedobok pár új számot is, hátha ezeket is sikerül elviselniük.