Jézus vágyainak mélységei Jézus vágyai nem csupán emberi érzelmek, hanem az isteni szeretet kifejeződései is. Ő vágyakozik arra, hogy az emberek megtalálják a békét, a boldogságot és a szeretetet. Szívében ott rejlik a vágy, hogy mindenki megismerje az i

Az ismerős hang a hideg, töredezett sziklák mélyéről jött, mintha maga a hegy mondaná el a múltat

Hajamat lágyan simogatja, ujjainak illata a friss fahéjaskalács keverékéhez hasonlít. Behunyom a szemem, és érzem, ahogy a keze alatt rejtőző ráncokból mesék sarjadnak, mint virágok a tavaszi napsütésben, szétáramlanak a bőrömön. Egyesülök velük, mintha mindez belőlem fakadna. Holnap már talán elfelejtem, hogy ő mesélt, vagy csak az én emlékeim fonódtak bele a bőröm alá. Nagyanyám húsvétkor mindig ragyogott, mint egy titkos kincs. A keményített kötényét büszkén viselte, haja szoros kontyba fogva, mint a hagyományok szimbóluma. Nevetése olyan volt, mint a gyöngyök, amelyek a gádorban szétgurulnak, mindenhol csillogva. Nagyanyám nagypénteken kalácsot sütött, és festett tojásokat, miközben mesélt a báránykáról és Jézusról, a szavak pedig a levegőben táncoltak, mint fénysugarak a tavaszi reggelen.

Az ágy szélére ült, és csendben maradt. Csak annyit tett, hogy kezemet az ölébe vette. Láz gyötört, testem remegett, ám a tenyere hideg volt a homlokomhoz érve, és ettől a világ csendesebbnek tűnt. A sublóton egy opálos pohár állt, benne a reggel készített citromos víz. A szobában árnyak rejtőztek a bútorok között, mintha figyeltek volna minket. Behúzta a függönyt, hogy a fény ne bántsa a beteg nyugalmát. Így mondta ezt.

A konyhából édesség varázslatos illata terjengett. Karamellás tej, szódával elegyítve, igazi csodafegyvernek tekintettük. Nálunk a karamellás tej a betegségek elűzője volt, legalábbis így hittük. Kicsit édes, kicsit kesernyés, olyan, mint a nagypénteki mesék: mind mindig szenvedéssel indultak, de sosem maradtak végleg így. Valami megszűnik, majd újraéled. Nagymamám minden története erről a ciklikusságról szólt. Miközben hallgattam az ő szavait és gyógyultam, a szoba sarkában a csend szinte kiterjedt, mint egy titkos, elfeledett világ.

Mindenki a saját keresztjét cipeli. Nagyanyám keresztje olyan hatalmas volt, mint a szomszéd templom tornya, amely a felhők fölé emelkedett. Álltam a kapujában, és elképzeltem, hogy óriások jönnek ide, hogy imát mondjanak. A mi falunk temploma kisebb volt, a harangszó halkabb, az imák csendesebbek. Kevesebb halottal találkoztunk, és mindannyian tudtuk, miért hívták őket magukhoz a Jóisten. Nagyanyám gyakran öltözködött feketébe, és gyászolt minden falubelit, akit ismert. Jézust is gyászolta. Egyszer megkérdeztem tőle: „Jézus kit gyászolt?” Ő azt felelte, hogy Jézus is ismerte a gyászt. Aztán mesélni kezdett arról a bibliai pillanatról, amikor Jézus Lázár halála miatt sír. Ez az egyetlen alkalom, amikor a Szentírás megemlíti, hogy Jézus könnyezik, és ez az emberség egyik legmeghatóbb megnyilvánulása az evangéliumokban. Amikor nagyanyám erről beszélt, mindketten könnyekben töröltük meg a szemünket. Mindenkiért sírtunk, akit valaha elveszítettünk. Aztán nagyanyám azt mondta, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt, így végül minden jól alakult. „A Megváltó is feltámadt egyszer” – mondtam, mire nagyanyám megölelt, és azt válaszolta: „Látod, semmi baj nem történhet, mert a mi Urunk szeret minket.”

Csendgyökér - tegnap óta hordozom magamban ezt a szót. Ez lett az új keresztem. Nagyszombaton Jézus teste a sírban nyugszik. Az egész világ hallgatásba borul. A csend nem lehetne ennél súlyosabb. Szobámban csak az óra ketyegését hallja az idegen, de a szívverésem ma sokkal hangosabb minden külső zajnál. Nem hagy békén a nyugtalanság, hogy még semmit nem végeztem el abból, amit kellene, pedig nyakunkon az ünnep, én meg itt ülök és "csak irkálok". A monitoron, akár egy hangyabolyban, egyre csak születnek a fekete betűk, ha senki nem olvassa őket, belehalnak - talán éppen húsvétkor.

A város felett ma áttetsző az ég, mint egy sejteket vizsgáló mikroszkóp lencséje. A halott lelkek talpának nyomait érzem, ha felnézek, és látom, ahogy szoknyájuk szélét a szél játékosan meglengeti. Ha elég sokáig hallgatózom, a kacagásuk visszhangját is megpillantom a fák között. Vasárnap a sírbolthoz indulok, ahol már senki sem létezik. Csak egy angyal cipőjének lenyomata maradt a sárban, mint egy titkos üzenet arról, hogy itt járt. Ha az áttetsző ég alatt elég sokáig állok, vajon milyen nyomot hagyok magam után? "Ne féljetek! Feltámadt!" - hallom a hangokat, ahogy kettéhasítják a csendet. Kitágítom a rést, és átlépek a jövőbe. Ott már húsvéthétfő van; a fiúk locsolkodni indulnak, a lányok piros tojásokat festenek, vagy éppen a mobiltelefonjukat nyomkodják, miközben "érzik a vájbot". Az idő folyása megállíthatatlan, de a pillanatok emléke örökre velünk marad.

A csend gyökerei egyre mélyebbre hatolnak ebben az áldott, megállt pillanatban. Egy érzés ébred bennem, még nem mutatja magát, csak halkan kopogtat a szívem ajtaján. Apámra gondolok, aki már hét éve távol van, aki hét éve nem tért vissza a halottak közül. Talán az ő lábnyomait láttam az áttetsző égbolt alatt, talán az ő nevetése csengett fel tegnap a villamosmegállóban. A feltámadásra még holnap sem késő!

A levegő most olyan súlyos, mint soha. Megül a függöny gyűrődéseiben, beletapad a kanál ívébe, ott hagyja nyomát a tejkaramella alján, nagyanyám gondosan megkötött kontyában. Várok. Nem tudom, mit várok, talán egy apró rezdülésre az idő síkján. Hogy a holnapi nap ne csupán az előző napok tükörképe legyen, hanem egy új fejezet kezdete.

Egy szinte láthatatlan fénycsík kanyarog a padlón. Ez az útmutató a feltámadt Jézusnak, aki hétfő reggelén érkezik. Ma éjjel nem alszom el, figyelemmel kísérem, ahogy a Megváltó csendesen átsétál a szobámon. Apám kezét tartja, léptei olyan halkan hangzanak, hogy még a legkisebb zajt is képesek elkerülni, így senkit sem zavarva.

A szerző író, újságíró.