"Magyarországon nem egyszerű különbözni, legyen szó cigányról vagy bármilyen más identitásról."

„Már küldtek minket oda, de vajon hol is van az?" – teszi fel a kérdést Orsós Anna, a települési önrendelkezési jog korlátozásait boncolgatva. A Társadalmi Diverzitásért Díj kitüntetettje és az Eperjesi Egyetem professzora, akinek pályafutása egy kis tolnai romatelepről indult, ma már az anyanyelve, a beás írásbeliségének megteremtésének úttörőjeként ismert. Ő volt az, aki együttműködve másokkal megalapította a Gandhi Gimnáziumot és elindította a pécsi romológusképzést is. Anna határozottan hisz abban, hogy az oktatás az egyetlen kulcs a cigányság kultúrájának megértéséhez. Úgy véli, amíg ez a folyamat nem erősödik meg, addig a romák identitása törékeny marad, ami végső soron a többségi társadalomnak sem kedvez. Interjú.

A szülei Tengelicen gazdálkodtak, és bár a magyar nyelvvel nem voltak teljesen tisztában, mégis támogatták őt az érettségi megszerzésében. Milyen érzésekkel gondol vissza erre az időszakra?

A szüleim írástudatlan emberek voltak. Apukám később megtanult írni és olvasni, de sosem fejezte be az iskolát. Soha nem korlátoztak minket, sőt, mindig bátorítottak, hogy találjunk magunknak egy rendes szakmát. Az értelmiségi pályát nem igazán értették, és inkább valami úri huncutságnak tartották. Azonban miután a tengelici iskolában három nővérem is kiemelkedően teljesített, és sikeresen szakmát szerzett, a pedagógusaim mindent megtettek, hogy meggyőzzenek az érettségi lehetőségéről. Hosszas rábeszélés után végül hajlandóak voltak engedni, és azt mondták: "Na jó, legyen!"

Természetesen! Itt van egy egyedibb megfogalmazás: „A Sasos romatelepről élénk és kifejező képek kelnek életre?”

Az idő nyilván megszépíti ezeket az éveket, de nagyon pozitív képeim vannak. Nem tudom, hogy a szüleim mivel küszködtek, de nem éheztünk. Anyukám ösztönlény volt, mindig mindent megteremtett, amit kellett. Éjjel nappal dolgozott értünk. Boldog gyerekkorom volt. A telep összes gyerekével naphosszat csatangoltunk. Az általános iskolás éveimből sem emlékszem családi gondokra. Nyilván rosszak voltunk, mint az ördögök, de semmi negatív élményem nincs, amitől frusztrálódtam volna.

"Egy különös módon nem került bele a szövegbe, de ennek hátterében a cigány közösség áll."

Békében éltek akkoriban a romák és a többségi lakosság?

Természetesen! Abszolút! 1969-ben, mint az első cigány család, léptünk be Tengelice falujába. Nagyanyám nem nézte jó szemmel a dolgot, és apukámat mindenféle pejoratív jelzővel illette. Ő volt a család fekete báránya, és nem egyszer elhangzott, hogy „a Jóska lányai mind kurvák lesznek, mert tanulni fognak”. A nagyanyámnak fogalma sem volt arról, mi is zajlik egy iskolában. Végül a nagyszüleim is utánunk költöztek. Amikor már a hosszú gyakorlatomat töltöttem a tengelici iskolában, és boldogan néztem vissza egykori tanáraimra, akikkel együtt dolgozhattam, összefutottam a nagyanyámmal az utcán. Bő szoknyában, kötényben, ahogy azt illik, rágta a dohányt. Keményen leteremtett: „Te nem szégyelled magad, hogy idejöttél dolgozni?” Kiderült, hogy azt hitte, én takarítok az iskolában, ő így értette a munkát.

Az iskolapadban sajátította el a magyar nyelvet.

Előtte nem értettem, mit beszélnek, de még az utcában is csodálkoztam, hogy a gyerekek nem értik, én mit mondok. Az első évben kevertük a két nyelvet, de aztán gyorsan megtanultam magyarul, mert az a nyelvi környezet erre ösztönzött. De olyan osztálytársam is volt, aki megbukott, mert nem tudta követni a tanítást.

A szülei otthon továbbra is beásul beszéltek?

Hol így, hol úgy. Amíg a szüleim között éltem, a beás nyelv megmaradt a családi kommunikációnk alapvető elemének. Számukra ez volt a legkényelmesebb módja a kapcsolattartásnak. Apukám mindig törekedett arra, hogy választékosan fejezze ki magát magyarul, de az ö- és ü-hangok sosem jöttek neki igazán természetesen.

Nem volt világos, hogy "üldögélnek" vagy "éldegélnek". A beás nyelvben az "ő" helyett sokszor é-t, az ü helyett pedig i-t használnak. Így például nem azt mondják, hogy főz, hanem féz, és nem süt, hanem sit.

Mielőtt édesapám elment az élők sorából, már csupán a beás nyelven tudott kommunikálni. A nővéreknek már nem tudta elmagyarázni, hogy vízre lenne szüksége. Visszatért a gyökereihez, az anyanyelvéhez.

A beás írásbeliség kialakítása nélkülözhetetlen mérföldkő volt a közösség kulturális örökségének megőrzésében. E fontos lépés mögött az a felismerés állt, hogy a nyelv és a hagyományok rögzítése írásban lehetővé teszi a tudás átadását a jövő generációinak. A beás közösség számára ez nem csupán a kommunikáció eszköze volt, hanem identitásuk és értékeik megőrzésének alapja is. Az írásbeliség bevezetése révén a beás nyelv gazdagabbá vált, és a kultúra mélyebb megértésére nyílt lehetőség, ami elengedhetetlen a közösség fennmaradása és fejlődése szempontjából.

Azért, mert nem volt. Mindez a Gandhi Gimnázium szervezésével kezdődött 1992-ben, amikor Pécsre költöztem. A négytagú bölcsész-magyar szakos csapatunkban én voltam az egyetlen, aki nyelv szakosként beszéltem is az anyanyelvemet. Természetes volt, hogy a nyelvi koncepció kidolgozása az én feladatom lesz. Abban a két évben, amíg szerveztük a gimnáziumot, akkor jártam a cigánytelepeket, kezdetben Kovalcsik Katalin népzenekutatóval együtt. Dalokat, meséket gyűjtöttünk, a még fellelhető kultúrkincset igyekeztünk megmenteni. A szöveget nekem kellett gondozni. De hogyan írom le? Milyen betűkkel? Milyen rendszer alapján? Bármennyire is a román archaikus változata a beás nyelv, a magyar ábécé karakterkészletét kellett használnunk.

Gandhi neve mára fogalommá vált, de vajon teljesítette-e azokat a reményeket, amelyeket köré építettek? Mennyire gyorsan és hatékonyan változik a cigány közösségek mobilitása?

A változás üteme sajnos nem elég gyors, és sokkal intenzívebb, valamint hatékonyabb folyamatokra lenne szükség. Naivak voltunk, amikor az elitgimnáziumok, mint az AKG és a Politechnikum mintaként való megjelenésére gondoltunk. Mi egy sokkal mélyebb rétegből indultunk, hiszen nálunk nem létezett középosztály, és a megfelelő gyerekek felkutatása rendkívül nehéz feladat volt. Ha nyíltan kiírjuk, hogy cigány származású diákok jelentkezését várjuk a gimnáziumba, az eredmény gyakran csekély. Felismertük, hogy sokkal fontosabb lenne az erős középosztály kiépítése. E téren már vannak biztató jelek: egyre többen érettségiznek, ami önmagában is óriási előrelépés. Jelenleg az érettségizettek aránya még mindig alacsony a teljes populációhoz viszonyítva, de míg 1992-1993-ban az értelmiségiek arányát még ezrelékekben mértük, most már 1,5 százaléknál tartunk. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy még messze nem értük el a kívánt szintet.

A "szomorú valóságnak" nevezték a köztévé egyik műsorában, hogy mára szinte csak cigányok élnek Nagymagyaron

Mi lehetett volna az, ami hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy határozottabb léptekkel haladjanak előre?

Úgy kezdtük alapítványi intézményként, hogy az ország összes régiójában lesznek hasonló gimnáziumok, amelyek a leghátrányosabb helyzetű, de nagyon tehetséges gyerekeknek jelentenek lehetőséget, hiszen nem csak a dél-dunántúli régióban vannak ilyen családok és gyerekek. Ez a hálózat nem épült ki, és ez nem csak pénzkérdés. Amit a Gandhi elvégez, állami feladat, és lett volna anyagi támogatás is regionálisan, de nem volt meg a humán munkaerő. Ma már a Belügyminisztérium tartja fenn az iskolát, ami egyszerre jó és rossz, hiszen a fenntartót ki kell szolgálni, ami nem igazán egyezik a megálmodott koncepcióval. Keveslik az érettségizettek számát, a profilváltás ötlete is felmerült, és van olyan nyomás, hogy talán inkább körömkozmetikusokat kellene képezni. A vezetés ellenáll ennek, és remélem, kitart, de egyre nehezebb.

Nyomon követik az egykori diákok sorsát?

A Gan­dhiban érettségizett és gyakran diplomás fiatalok egyfajta kolóniát alkotnak külföldön. Sajnos, sokan nem tudtak itthon olyan életet kialakítani, amely fenntartható lenne számukra. Az elfogadás terén nem vagyunk éppen élenjárók; a másság, különösen a cigány közösség, még mindig komoly ellenszenvet vált ki.

Ez egy figyelemre méltó részleges eredmény, amely mögött jelentős állami felelősség húzódik. A helyzetet tovább árnyalja, hogy a hazai roma közösség lélekszáma általában 800 ezer és 1 millió közé tehető, ami komoly társadalmi kihívásokat is jelenthet.

A népszámlálási adatok alapján körülbelül 209 ezer ember él hazánkban, de sokan mégsem merik megvallani valódi identitásukat. Az óvatosság mögött számos kérdés húzódik meg: milyen előnyökkel vagy hátrányokkal járhat, ha valaki nyitottan felvállalja magát? Sokan küzdenek identitásválsággal, hiszen Magyarországon nem egyszerű a különbözőséget vállalni, legyen szó cigány származásról vagy más identitásról. Az emberek gyakran érzik, hogy a társadalmi elvárások, a stigmatizáció és a diszkrétió kényszere miatt nehezen találják meg a helyüket.

A cigányság jelentős része olyan szegregált területeken él, ahol a továbbtanulás lehetőségei szinte elképzelhetetlenek. A kormány látszólag csak arra törekszik, hogy szakmunkásokat képezzen ki számukra az építőiparban és az akkugyárakban, miközben az egészségügyi és szociális szolgáltatások, valamint az oktatás fejlesztése háttérbe szorul.

A közoktatási törvény előírásainak szigorú betartása is elengedhetetlen.

Bár a szegregált oktatás tilalma érvényben van, mégis számos intézményben tapasztalható, hogy a gyakorlatban ez a helyzet valósul meg. Az ilyen környezetben tanuló gyermekek, akik gyakran csupán a rendszerben való "megőrzésre" szolgálnak, nem fognak tudni továbbtanulni. Nemcsak az érettségi, hanem a szakmai képesítések megszerzése is elérhetetlen számukra, mivel alapvető írás- és olvasástudás nélkül képtelenek előrelépni.

A gyöngyöspatai példa nem olyan régi, pontosan tudjuk, hogy a tiltó törvénykezés ellenére is szegregáltan tartottak 60 tanulót évekig. A kárpótlás egy huszon­éves fiatalnak nem hozhatja azt az eredményt, ami után továbbtanuláson gondolkodhatna.

A kormány ráadásul - követve az úgynevezett közvélemény rosszallását - nem akart pénzt adni kártérítésként, hanem természetben, oktatással fizetett volna.

Nincs következménye annak, ami ezekkel a gyerekekkel történt. Nem képzett pedagógusokkal, más képzési formában, csökkentett tananyagtartalmat átadni vagy nem átadni - ezt lehetett büntetlenül csinálni. Később meg azt gondoljuk, hogy az oktatási minőségtől elidegenített embereket vissza fogjuk tenni az iskolapadba?

Az Arany János tehetséggondozó program eredményei kétségtelenül figyelemre méltóak.

Természetesen, íme a szöveg egyedi átfogalmazása: - Igen, és tény, hogy minden ilyen oktatási kezdeményezés a Dél-Dunántúlon indult, különösen a Gandhiban. Azok a gyerekek, akik nem tudtak bejutni oda, a környékünkön maradtak. Az idősebbek számára felajánlottuk, hogy ha Pécs környékén érettségit adó iskolába járnak, akkor lehetőségük van a Gandhiban lakni. Ez egy ideig jól működött, és ennek nyomán alakult meg a tanodahálózat, majd később a mánfai Collegium Martineum is. Ez a program a tehetséggondozásra összpontosított, és az Arany János program mellett harcolta ki a maga helyét az oktatási térképen.

A pécsi egyetem romológia tanszékének megalapítása 2000-ben igazi mérföldkőnek számított, hiszen ezzel új fejezet nyílt a romológiai kutatások és oktatás terén.

- A Gandhival párhuzamosan Kaposváron oktattam a posztgraduális romológusképzésben, ami két-három évig működött. Miután a tanítóképző főiskolai kari keretek működő képzési forma kifutott, Szépe György javaslatára először a romológia szemináriumot indítottuk el 1997-től Pécsett. Sok érdeklődő volt, így elkezdődött a tanszék szervezése, fokozatokkal rendelkező oktatókkal, Forray Katalin vezetésével. Az első években másoddiplomás-képzésekkel indultunk, 40-50 hallgatóval évfolyamonként, és a tanárok mellett szociális munkásokat, börtönőröket, rendőröket oktattunk. A Bologna-folyamat sok változást hozott, de az alap- és a mesterképzés ma is működik, és az erre épülő, rövidített ciklusú tanárképzés is.

A klasszikus romológiai tanárképzés sajnos nem indult el, mivel nem gyűlt össze elegendő nappali tagozatos hallgató, akik érdeklődtek volna a program iránt.

A rövidített képzésre azok a hallgatók jelentkezhetnek, akik már teljesítették az alap- és mesterképzést, illetve azok is, akik tanári diplomával rendelkeznek. Különösen fontos, hogy a jelentkezők a két magyarországi cigány nyelv egyikéből középfokú nyelvvizsgát igazoljanak.

Nem kíséreltek meg a szabályozás irányának kedvező módosítását?

A nyelvvizsga képzés alatti megszerzésére irányuló harc mindig is jelentős kihívást jelentett. Amikor végre sikerült megnyernünk a párbeszédet az aktuális miniszterrel, sajnos már új vezetés került a tárca élére, vagy a rendszer átalakulása miatt a lehetőség eltűnt. A romológusok alkalmazása nem kötelező, és sok esetben csupán egyszakos képzés keretein belül léteznek, így azok az intézmények, ahol valóban szükség lenne rájuk, szakemberek nélkül maradnak. Ráadásul a köznevelési törvény nem követeli meg, hogy ez alapfeltétel legyen, ami tovább súlyosbítja a helyzetet. Jelenleg Magyarországon a nemzetiségi oktatás, különös figyelmet fordítva a cigány-roma kultúrára, számos területen sérül. Ennek oka, hogy elengedhetetlen képzett szakemberek hiányoznak, és sok intézmény kénytelen alternatív megoldásokhoz folyamodni a saját fennmaradásuk érdekében. Például ha egy iskola nem tud 15 tanulót összegyűjteni a tanévkezdéshez, de van 8 diákja, akkor nemzetiségi oktatást indítanak. A szülők pedig gyakran támogatják ezt a döntést, mivel nem kívánják, hogy gyermekeiket más településre kelljen járatniuk. Elkeserítő, de volt olyan eset is, amikor takarítónő tanította a népismeretet az iskolában.

Tanuljon életet a gyerek - Antikorrupciós képzés a gimiben

Miért fontos, hogy a cigány-roma identitáshoz meglegyenek a kulturális gyökerek?

A mi helyzetünk különbözik a többi nemzetiségtől, hiszen számos kihívással kell szembenéznünk. Először is, nincs olyan anyaországunk, amely figyelemmel kísérne bennünket, és támogatna a nehéz időkben. Ezzel párhuzamosan, mint látható kisebbség, gyakran találkozunk előítéletekkel, amelyek nehezítik a mindennapjainkat. Ahhoz, hogy egy kisebbségi közösség egészséges identitást és jövőképet alakíthasson ki, elengedhetetlen, hogy tisztában legyen saját értékeivel. Ismernie kell, hogy mi teszi őt különlegessé, miben érdemes fejlődnie, és mit nem kell szégyellnie, hiszen az identitása része.

Ha végiggondoljuk, hogy a magyarországi közoktatásban mit tanulnak ma a cigányokról, akkor a kép siralmas.

Van egy aluliskolázott kisebbség, amely a tanulmányai során nem tanul magáról semmit, minden ismerete szájról szájra terjed, így már abban is sérül, hogy nincsenek ismeretei magáról. Ez óriási probléma, ami oda vezet - ezt számos egyetemi szakkollégiumban láttam -, hogy a cigány fiatalok identitásválságban nőnek fel. A környezet tudja róluk, hogy cigányok, tulajdonképpen ők is tudják, mert a rasszjegyeket még hordozzák, de azt nem tudják, hogy mitől azok. Iszonyatosan hálásak azokért a kurzusokért, amelyeken ismereteket szereznek magukról, és akkor eldönthetik, hogy tudnak ezzel azonosulni, vagy nem. Az oktatás tudna rendet teremteni abban, hogy a kisebbség és a többség is helyén kezelje, amit tudnunk érdemes egymásról.

Olyan érzés, mintha az állam az idő múlására és az asszimiláció folyamatára kívánná bízni ennek a problémának a megoldását.

- Vajon előnyös-e, ha feladjuk a saját színeinket? Számos országban különböző kultúrák és vallások képesek konfliktusok nélkül együtt létezni, gazdagítva ezzel a társadalmi szövetet.

A helyzetem egyre bonyolultabbá válik, hiszen nem tudok elköltözni egy másik faluba, mivel az önrendelkezési törvény ebben gátat szabhat, amennyiben nem rendelkezem érettségivel és elegendő anyagi forrással. Kinek is szól mindez?

A legkevésbé iskolázott társadalmi csoport, amelynek túlnyomó része roma származású. De hova is induljunk, Cigányországba? Már jártak ott minket. De vajon hol is található ez a hely?

Amióta a migrációs kérdések a középpontba kerültek, és a cigányság nem számít már az elsődleges céltáblának, vajon tényleg javult-e a helyzetük?

Talán nem állunk a média középpontjában, de a mindennapok során még mindig ellenséges szemlélettel találkozunk. Képzeljük el azt a kis faluban élő nénit, aki retteg a migránsoktól, holott valószínűleg sosem látott egyet sem. De a cigányokkal biztosan találkozik, és az ő jelenlétük sokkal inkább aggasztja. Jelenleg a médiában a melegek és az LMBTQ közösség van reflektorfényben, míg a többi csoport, köztük a romák, háttérbe szorulnak. A munkaerőpiacon és az ügyintézés során is érezhetőek a cigánysággal szembeni előítéletek. Én, mint a beás nyelvi érettségi elnöke, egy cigányasszonnyal járok a minisztérium központi stúdiójába a hangzóanyag felvételére. Az beléptetés és a motozás kifejezetten kellemetlen élmény, a megvető pillantások kereszttüzében. Mesélték, hogy amikor a stúdióból csendet kértek, mert a kínai elnök érkezett, mindenki azonnal összesereglett. Persze, csak a kínai nyelvi érettségi elnöke volt ott. De vajon kit érdekelne, ha egy cigány elnök lépett volna be? Az ilyen helyzetek rávilágítanak arra, hogy mennyire mélyen gyökereznek az előítéletek a társadalomban.

Rengeteg felejthetetlen pillanatot élt át pályafutása során, amikor hatalmas boldogság töltötte el, hogy cigány gyerekek tanulását segíthette.

A Gandhi egykori beiskolázási csoportjából rengeteg érdekes élményem van. Egy alkalommal beléptem egy osztályterembe, bemutatkoztam, majd megkértem a gyerekeket, hogy emeljék fel a kezük, ha ők is Orsós névre hallgatnak. Megdöbbentem, mert legalább nyolcan jelentkeztek. A foglalkozás végén pedig megkérdezték tőlem, hogy ők is válhatnak-e tanárokká, hiszen az ő nevük is Orsós. Én pedig csak annyit mondtam, hogy természetesen, de ehhez elengedhetetlen, hogy ezt és ezt megtegyék. Hosszú időn keresztül küzdöttem a „díszcigány” szerepével, de végül rádöbbentem, hogy a példamutatás rendkívül fontos az ügy szempontjából.

A romák közötti egyetértés nem teljes, és a Fidesz stratégiai szempontból kihasználhatja a cigány szavazatokat – írja Orsós Anna, egyetemi tanár, aki a Tengelic közelében fekvő Sasos romatelepen született. Ő a beás írásbeliség úttörője, valamint a Gandhi Gimnázium és a pécsi romológusképzés egyik alapítója. A Diverse Youth Network elismerését a Társadalmi Diverzitásért Díjjal érdemelte ki, amelyet a magyarországi cigány/roma nemzetiségi oktatásban és a neveléstudomány területén végzett több évtizedes oktatói, kutatói és közösségfejlesztő tevékenységéért kapott.