A nacionalista reneszánsz egy olyan kulturális és politikai mozgalom, amely a nemzeti identitás, hagyományok és értékek újjáélesztésére összpontosít. Ez a jelenség gyakran a történelem mélyebb megértésére és a nemzeti örökség megőrzésére irányul, miközben
A szlovákiai politika és a közvélemény dinamikája olyan, mint egy örvény, amely időről időre visszahozza a régi reflexeket, mintha csak egy bumerángot dobnánk el. A kisebbségi kultúra színpadán például felsejlenek a legsötétebb kilencvenes évek árnyai – egyelőre csendesen, a háttérben, anélkül, hogy komolyabb társadalmi reakciókat generálnának.
Amikor 2023-ban Martina Šimkovičová podcaster megkapta az SNS hatáskörébe tartozó kulturális tárcát, a várakozások legalábbis vegyesek voltak. A szlovák nagyvárosi, liberális kulturális közeg fintorogva fogadta a kinevezését, és attól tartott, mi történik, ha belenyúlnak a kulturális támogatások viszonylag autonóm módon működő rendszerébe. A választók többségének nagyjából mindegy volt, ki (nem) törődik a szlovák kultúrával, a politikai mellett ugyanis egy kulturális szakadék is tátong a szlovákiai társadalomban. Külön csoportot képeztek a kultúrharcos koalíciós szimpatizánsok, akik a kinevezés kapcsán csak kárörvendtek a liberálisok borítékolható kínjain. Az előzetes félelmeket aztán a pályázati rendszer és a jól-rosszul működő intézmények szétverése is igazolta: jelenleg is forrong a közeg, de a nyílt utálaton kívül más érdemi eszköze nincs az események befolyásolására.
A szlovák kultúrharc eddig viszonylag távol maradt a kisebbségi közeg ügyes-bajos dolgaitól. A nagyvárosokban élő, a szlovák kultúrába valamilyen szinten beilleszkedett művészek és értelmiségiek mellett a többség számára a szlovák kultúra továbbra is egy idegen, különös és sokszor érthetetlen világot jelent. A világ eseményei adtak némi kapaszkodót: így lehetett távolról figyelni a "liberálisok" és a "nemzetiek" közötti harcokat, ahogy Šimkovičová és csapata a Művészeti Alappal, a köztévével, a Szlovák Nemzeti Múzeummal, a galériákkal és fesztiválokkal dolgozott. Ezzel párhuzamosan a magyar támogatásokkal foglalkozó Kisebbségi Kulturális Alap évek óta viszonylag függetlenül működött, ami azt jelenti, hogy bár hosszú ideje megoldatlan problémákkal küzd, ideológiai ellentétek nélkül. A KKA működése inkább egy adminisztratív rémálomként írható le, hiszen a pályázati források folyósítása és elszámolása számos nehézségbe ütközik a szervezet alulfinanszírozottsága, a bürokratikus korlátok és a vezetés érthetetlensége miatt. A keretösszeg elosztásánál főként a roma pályázatok belterjessége került a figyelem középpontjába, míg a kultúrharc témája nem igazán kapott teret a helyi források vonatkozásában. Azonban a helyzet bármikor drámai fordulatot vehet.
Šimkovičová két év alatt sikeresen dominálta a szlovákiai kulturális szcénát, most pedig a kisebbségi kultúrára tereli a figyelmét, miközben az SNS szabad kezet kapott. A KKA igazgatója távozott, helyére egy olyan megbízható személyt neveztek ki, akinek látszólag minimális tudása van a kisebbségi projektek koordinálásáról és azok valós kihívásairól. A kisebbségi kultúra biztosítása és fejlesztése helyett a prioritások elsődlegesen más irányokba terelődnek. Az új vezetés a szlovák nyelv használatát és a többségi nemzeti témák előtérbe helyezését tartja a legfontosabbnak a kisebbségi kultúrában. Ez pedig visszalépést jelent, hiszen ezek a kérdések már a kilencvenes években is középpontba kerültek, amikor a nemzetiségi koncepciók körüli zűrzavar uralkodott. Azonban van valami, ami sosem változik. Eddig a minisztérium dilettáns tevékenysége szlovák belügy maradt, esetleg "liberális siránkozás".
A nyár közeledtével nem lehet csupán ennyivel letudni a kulturális tárca nehézségeit.
