A legújabb milliárdos magyar kurzusfilm olyan pofátlanul torzítja a történelmet, hogy az már szinte felháborító. Az embernek az az érzése, hogy a valóság és a fikció határai teljesen összemosódnak.

A dicső magyar nép ismételten vállára veszi a világ sorsát, ezúttal a tatárjárás fenyegetésével nézve szembe: erről szól a 2,5 milliárd forint közpénzből készült "1242 - A Nyugat kapujában". Míg az Aranybullán nevettünk, és Rákay Philip Petőfi-filmje kapcsán bosszankodtunk, addig az "1242" már-már a tetőfokára hágatja a vérnyomásunkat: ez a film valóban új dimenziót nyit a propaganda terén. Kritikai elemzés.

A mongolok, miután végigsöpörtek Európa felén, pusztítva és vérontással járva, a tatárjárás hírneves hadjáratának végére értek. Ekkor azonban egy tisztességes magyar férfi bátorsága és bölcsessége megváltoztatta a helyzetet: szavaival rámutatott arra, hogy a béke sokkal értékesebb, mint a háború és a pusztítás.

Hagyjuk most egy pillanatra az ideológiai mantrázást, és vizsgáljuk meg a dolgot filmszakmai szempontból: létezik olyan hollywoodi harci vagy kardozós film, amelyben ez a történet megállná a helyét? Vagy talán egy európai alkotás? Esetleg egy ázsiai művészfilm vagy egy távol-keleti kaland? Dehogyis! Egy ilyen elképesztően kiábrándító, antiklimatikus és gagyi sztori csupán egyetlen népcsoport számára tűnhet elfogadhatónak, és ők nem mások, mint az elvakult fideszesek.

A szöveg egyedi átirata: És még mindig nem esett szó arról, hogy ez a jelenség nem csupán nyilvánvaló történelemhamisítás, hanem egy különösen arcátlan változata, amely valóban arra készteti az embert, hogy elgondolkodjon, hogyan lehetett ennek a produkciónak ilyen pofátlansága, hogy az ég sem szakadt rájuk. Ugyanis bőr volt a képükön ahhoz, hogy egy jelenet keretében gúnyt űzzenek a történészek egész szakmájából: miután a Dicsőséges Magyar Ember egymaga, egy adag hamuba sült pogácsával és egy atyai puszival hazaküldte Batu kánt Esztergom zöldellő mezejéről, a következő pillanatban feltűnik a film alatt folyamatosan jegyzetelő történetíró, aki megkérdezi az egyik szereplőt, hogy mit is rögzítsen a most készülő történelemkönyvbe. Erre az illető azonnal rászól, hogy miért is foglalkozik ezzel, írjon valami ostobaságot, mondjuk azt, hogy... és ezzel előadja a történészek körében elterjedt elméletet a mongolok hazatérésének okáról.

A legfrissebb fideszes kurzusfilmben már nem csupán arról van szó, hogy a jelenlegi magyar kormány a saját ideológiája szerint kívánja átkonstruálni a történelmet. Most már nem is titkolják ezt, hanem büszkén, nagy önelégültséggel, mint egy gazdag gyerek, aki az óvodai homokozóban feszít, mindenki másra fittyet hányva. Még azokkal is nyíltan szembefordulnak, akik a tudományos konszenzusra támaszkodnak, és nem a Fidesz által hirdetett narratívára.

Ugyanis pontosan erről és még néhány hasonlóan pofátlan, ordas hazugságról szól minden idők egyik legdrágább, közel 4 milliárd forint közpénzből készült magyar filmje, az 1242 - A Nyugat kapujában. Hogy a magyarok miatt a mongolok békepártiak lettek és leléptek; mellesleg még csak a lelépés sem úgy volt, ahogy a film állítja, ugyanis a mongolok Magyarországról korántsem a béke galambjainak szárnyán távoztak, hanem mentek tovább más országokat lemészárolni és feldúlni, és csak utána tértek haza. Igaz, a NER-ben a béke amúgy se békét jelent, hanem egy háborús bűnös, egy szomszédját lerohanó diktátor támogatását. Lehet, hogy ez a film is valami hasonlót ért béke alatt.

Egy melankolikus hangzású ének hangzik el, amely felfedi, hogy a tatárjárás idején, amikor a mongolok Esztergom kapuihoz értek, éppen ennek a várnak a szilárd védelme döntött arról, vajon a kegyetlen hódítók folytathatják-e vérengző útjukat a nyugat felé.

Hát a nagy francokat múlt ezen.

A mongolok eleve soha nem nyílegyenesen haladtak, épp ez volt a stratégiájuk lényege, ráadásul nem is ragaszkodtak feltétlenül a várak ostromához: ha úgy jött ki jobban, egyszerűen megkerülték azokat, és dúltak tovább a környéken. Ráadásul mire Esztergomig értek, már rég letarolták Magyarországot (lásd még: muhi csata), és ki is irtották nagyjából a népesség felét, sőt a környéken további várak is álltak még, amelyek ugyanilyen (hazug) logika szerint védhették volna "a nyugat kapuját". Vagy egyszerűbben mondva: a mongoloknak pont tök mindegy volt, hogy a dicső magyarok épp védik-e az esztergomi várat vagy sem.

Ez pedig azért van, mert attól még, hogy a Fidesz tizenöt éve szeretné elhitetni mindenkivel a világon, a valóságban a magyar történelem nem arról szól, hogy az elmúlt ezer évben mindig és minden körülmények a magyarok voltak a dicső győztesek - ha más nem, minimum az erkölcsi győztesek -, mindenki más meg a gonosz aljas szemétláda, akik legfeljebb a talpunkat csókolhatták volna meg, ha megengedjük nekik. Annak, hogy egy ország kultúrpolitikája kiemelt figyelmet fordít a történelmi filmek készítésére, épp az lehetne a kifejezetten hasznos hozadéka, hogy ezek a művek segítsenek megértetni a széles közönséggel, milyen hibás és milyen helyes döntések vezettek oda, ahol Magyarország jelenleg tart, hogy ebből tanulva mind jobb emberekké, egy jobb országgá váljunk. Hazugságokból viszont nem lehet tanulni.

Sok elmélet van arról, hogy miért is fordultak vissza a mongolok 1242 után: Batu kán haza akart érni az uralkodóválasztásra; túl nagyok voltak már a veszteségeik a sok országban, ahol a mongolok addigra jelen voltak; időjárási körülmények és élelmezési nehézségek; sőt olyan is akad, aki szerint eleve csak a kunok hatalmát akarták megtörni, ami eddigre sikerült is. Az azonban, hogy a magyarok küldték volna haza őket, teljesen nyilvánvaló, koncepciózus, tudománytalan és ostoba hazugság, pláne olyan okokkal, amiket a film felsorol.

Pedig ez a film a NER kurzusfilmjeihez képest még ígéretesen kezdődik, noha nem tűnt épp felelős döntésnek a Jóban Rosszban, a Hacktion, a Tűzvonalban és a Géniusz, az alkimista rendezőjére, Soós Péterre bízni egy több milliárdos akció-kalandfilm rendezését, nem is csak a sorolt művek színvonala miatt, de azért sem, mert Soós még soha nem rendezett nagyjátékfilmet. Mégis, az 1942-t indító csatajelenet, amelyben magyar civilek a mongol nyílzápor elől menekülnek, nagyjából úgy néz ki, ahogy egy ilyen jelenetnek ki kell néznie. És egy ideig még utána is úgy tűnik, hogy tisztességes, filmszerű filmről lesz szó: a mongolok a magyar kapuk előtt gyűjtik a seregeiket, de a táborukban is politikai belharcok nehezítik a helyzetet, az esztergomi várban pedig arról megy a vita, fel szabad-e adni a harcot a nyilvánvaló túlerővel szemben, mentve az életeket, vagy annál előrébbvaló a dicsőség és a bátorság.

Ez az ígéretesség körülbelül addig tart, amíg előbb egy, majd két szereplő meg nem hallja a pilisi szívcsakra dobolását a föld mélyén, és el nem hangzik az intő üzenet: aki válaszúton áll, annak fel kell keresnie a Pilist, mert ott rátalál a kérdéseire. Amikor pedig a magyarok egyetlen mondattal, sőt, akár félmondattal megoldják a mongolok összes problémáját, nagy kegyesen felfedve Batu kán előtt, hogy sajnos az egész mongol nép félreértelmezte Dzsingisz kán legfontosabb parancsát, de ne félj, mert a magyaroktól most megtudhatod az igazságot, kis butus - nos, ekkor már tényleg szerencse, hogy a moziszékek előtt jellemzően nincsenek falak elérhető közelségben, mert itt már biztosan a fejünket vernék a falba. Ez nem kalandfilm, nem akciófilm, és nem is történelmi dráma; egy ilyen dramaturgiailag erőtlen, gagyi megoldás egyetlen filmbe sem illene be.

Ez a műfaj valójában olyan, ahol a történet és a karakterek működése szinte másodlagos. Itt csupán a hatalmi struktúráknak való megfelelés számít, míg a nézői élmény háttérbe szorul. A forgatókönyv, a vászon, a dinamikák mind csupán eszközök, amelyeknek nem feltétlenül kell összhangban lenniük a klasszikus narratív elvárásokkal.

Félreértés ne essék, az "ígéretes" nem azt jelenti, hogy ha nem ilyen elképesztő ostobaságok és nem ilyen szégyenletes, bármelyik elnyomó rezsim történelmét torzító hazugságok állnának a középpontban, akkor az 1242 - A Nyugat kapujában lenne az új Ben Hur és az új A rettenthetetlen egyvelege. Nem, akkor csupán egy tisztességes kalandfilm lenne, amely minden műfaji klisét felvonultat, de azon túl nem kíván lépni. A film cselekménye politikai intrikák, monumentális csaták és közelharci összecsapások révén tartaná fenn a feszültséget, és persze időnként a kamera szuperközeliből mutatná a főhős szeretőjének fedetlen bőrét. (Érdekes, hogy a meztelenség szükségességét sikerült ellesni a Trónok harcából, de azt már nem, hogy ne kizárólag női karakterek vetkőzzenek.)

Akkor egy olyan tisztességes kalandfilm lenne, amin jól meglátszik a ráköltött nagyjából 700 millió forint - hogy hová vándorolt a vásznon nem látható maradék néhány milliárd, azt nem tudni, de hát persze mi okunk is lenne feltételezni, hogy nem a legjobb zsebekbe? (A külföldi támogatásokat, adókedvezményeket és egyebeket is számítva nagyjából 3,7 milliárd forint volt a költségvetés.) A nagyjelenetek ugyanis általában látványosak - azaz jók Szakács Györgyi jelmezei, a mongol tábor hangulatos, nem feltűnő, ha esetleg digitálisan egészítették ki a tömeget nagyobbra, a nyílzáporok kifejezetten jól mutatnak -, de ha már bármilyen komolyabb digitális utómunkára lett volna szükség, azt vagy konkrétan nem látszik, mert lehagyják a vászonról, vagy siralmas a végeredmény, például mint amikor egyetlen másodpercre közelről mutatnak egy levágott fejet, ami épp úgy néz ki, mintha egy rajzfilmhez rajzolták volna aggasztó fantáziájú gyerekek. A film nagyobb részét ugyanakkor kisebb belső terekben vették fel, nincs is a kinézetükkel semmi baj, csak a kontraszt feltűnő: hogy milyen igényesek ezek a jurtabelsők, és mennyire idézik a Gyula vitéz télen-nyáron című magyar, 1970-es kvázi történelmifilm-paródiát azok a jelenetek, ahol nagyot kéne dobni.

Az azóta sajnos meghalt hollywoodi főszereplő, Ray Stevenson - helyette kérték fel először a magyarok, ösztönösen mindig a legjobbhoz dörgölőzve, a szexuális zaklatási ügyei miatt már rég vállalhatatlan Kevin Spacey-t, aki végül nem jött - mindig a lehető legegyszerűbb, a rajzfilmes CGI-hez illő arckifejezéseket választja, azaz gonoszul vigyorog, amikor gonosznak kell lenni, és legörbíti a száját, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene. A Batu kánt játszó Bold Choimbol ezzel szemben hitelesen hozza a tépelődő, a szíve mélyén nagyon is tisztességes hadvezért, de ami a legviccesebb a szereposztásban, hogy

Amit nehéz lehet magyarázni, az az, hogy a karakter mögött talán sokkal gazdagabb háttértörténet húzódik, mint amit a vásznon látunk. Ez hasonlít ahhoz, ahogy szegény L. Simon László, a fideszes politikus, eredetileg szerepet kapott a filmben, de végül a vágószobában eltűntek a jelenetei. A Bridgerton család ismerős arcaként Genevieve Chenneour, aki Batu kán magyar szeretőjét alakítja, igazi hősként harcol azért, hogy ne kelljen minden egyes jelenetében levetnie a felsőruházatát. Sőt, az akciójeleneteiben is megmutatja, hogy egy erős női karakter milyen sokat jelenthet – a filmbe egy csepp feminizmus is vegyült, és ő ezt remekül hozza.

A film ideológiai értelmezése kapcsán érdemes elkerülni a túlzott bonyolultságot, hiszen könnyen félreérthetjük a mondanivalót. A "pogány" mongolok ábrázolása lényegében pozitív: tisztességes, becsületes népként jelennek meg. Ezzel szemben a keresztény karakterek sokszor aljas, megátalkodott figurák, akik között a pápa legátusa is feltűnik. Az ő feladata, hogy Esztergomban árulás révén a mongolok kezére játssza a várat, hiszen a keresztények célja, hogy a mongolok végezzenek a „rossz hitűekkel”. Az viszont rejtély marad, hogy a pápa hogyan képzeli el ezt a folyamatot: vajon csak a hamis hívőket akarják eltüntetni, míg a templomba járók biztonságban maradnak? A film logikájából ez nem derül ki, ami tovább fokozza a történet bonyolultságát és a nézőben felmerülő kérdéseket.

Senki sem igazán várja már ezt a kis ostobaságot, hiszen a filmben ez már szinte elhanyagolható. Az "1242 - A Nyugat kapujában" messze meghaladja az eddigi állami projektek történelmi torzításait: eddig csupán annyira manipulálták a történelmet a kurzusfilmek, hogy az a jelenlegi politikai érdekeknek kedvezzen. Közben persze mindig becsúsztak kisebb-nagyobb tévedések is, mint például a márciusi ifjak harcának valódi indítékai vagy az, hogy 1848-ban milyen nyelven hadakozott a hadsereg. Hasonló, zavaró részletek folyamatosan megjelennek.

Az 1242 már egy teljesen új dimenzióban mozog: már az első lépésektől kezdve szinte 4 milliárd forint közpénzt költöttek el, és ennek fényében indították el az egész projektet. E projekt keretein belül a forgatókönyvet olyan neves írók készítették, mint Fonyódi Tibor, Horváth Áron, Joan Lane, Soós Péter, Sipos Kornél és Mészáros István.

Az emberek ritkán tapasztalnak örömöt abban, amikor a nehezen megkeresett pénzük, amelyet az adójuk formájában az államnak juttatnak, úgy tűnik, hogy hűtlenül elvész, s a visszatérülés esélye sehol sem sejlik. Mégis, ebben a különleges helyzetben talán van némi megnyugtató elem: a többi kurzusfilmhez hasonlóan ennek is alig lesz közönsége. Jó dolog, ha minél kevesebb embernek kell szembesülnie ezzel a megtévesztéssel. Hiszen egy népet hazugságokkal manipulálni nem csupán bűn, hanem egyenesen hazaárulás.