Putyin és Trump találkozója elsőre talán őrült ötletnek tűnik, de ha alaposabban megvizsgáljuk, felfedezhetjük a mögöttes logikát. A két vezető között látszólagos ellentétek ellenére érezhető egyfajta taktikai összhang, amely lehetőséget teremt a diplomác
Vihar a szamovárban. Miért nem csupán tájékoztatás a titkosszolgálati információs háború? A szamovár, mint a hagyományos orosz kultúra szimbóluma, éppen úgy forr, mint a világ titkos játszmái. Az információk áramlása nem csupán tények közzététele; sokkal inkább egy bonyolult stratégiai játszma, ahol a félretájékoztatás és a manipuláció ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint a valós adatok. A titkosszolgálatok nemcsak információkat gyűjtenek, hanem formálják is a narratívát, hogy befolyásolják a közvéleményt és a politikai döntéseket. A vihar nem a szamovár forrása, hanem a benne lévő víz feszültsége. Hasonlóképpen, az információs háború is a társadalmi feszültségek és hatalmi játszmák következménye. Az igazi kérdés az, hogy vajon ki irányítja ezt a viharos folyamatot, és milyen hatással van ez a társadalomra? Az információ nem puszta adat, hanem fegyver a modern világban, és a titkosszolgálatok játszmái során mindenki részesévé válik ennek a titkos, de annál inkább valóságos harcnak.
Az utóbbi napok nemzetközi politikai színpadát jelentős esemény tarkította: Donald Trump és Vlagyimir Putyin találkozója Alaszkában. Az orosz elnök az amerikai elnök vendégeként érkezett Anchorage-ba, amely 160 évvel ezelőtt még a cári Oroszország része volt. Minden egyes mozzanat, ami egy ilyen találkozón zajlik, mélyebb üzenetet hordoz. Az Egyesült Államok elnökeként Trump, aki a világ legnagyobb katonai, gazdasági és politikai hatalmának irányítója, fontos lépéseket tett a béke érdekében, hogy véget vessen a konfliktusnak az ukránok és az orosz támadók között. Az amerikai földön tartott találkozó jelzésértékű, hiszen olyan területen zajlott, amely közvetlen szomszédságban áll Oroszországgal, és amely valaha az orosz birodalom része volt, mielőtt az Egyesült Államok birtokába került.
Trump és Putyin üdvözlő kézfogása közben, amikor az alaszkai katonai bázis repülőtéri betonján egymás felé léptek, a világ legmodernebb bombázója húzott el felettük néhány hasonlóan csúcskategóriás vadászgéppel kísérve. Ha esetleg valakiben kétség merült volna fel a katonai erőviszonyokat illetően, akkor legyen világos, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal senki sincs egy súlycsoportban.
Természetesen rengeteg értékelés és elemzés áll rendelkezésünkre a megbeszélés kapcsán, hiszen számos forrásban olvashatunk, hallgathatunk vagy láthatunk róla. Most azonban szeretném hangsúlyozni néhány olyan aspektust, amelyek talán nem kaptak akkora figyelmet a zajos diskurzusban.
Először is szeretném leszögezni, hogy az eszmecsere létrejöttét jelentős előrelépésnek gondolom, és szemben a hazai és a világsajtó egy részének megállapításaival, nem az a véleményem, hogy semmi jelentősége és eredménye sincs a sarkkörközeli dialógusnak. Csak a nemzetközi viszonyokban kevésbé jártasak gondolhatták azt, hogy majd úgy állnak fel az elnökök a tárgyalóasztaltól, hogy "megegyeztünk, vége a háborúnak".
Ahhoz, hogy kialakuljon egy véleményünk arról, hogy a két ország vezetői értelmetlenül ültek le egymással, tapasztalatlanok kell legyünk. Akárcsak a magánéletben – legyen szó párkapcsolatról vagy családi dinamikáról – ha problémák merülnek fel, a helyzet megoldásának kulcsa mindig a kommunikáció. Ha a felek között megszűnik a beszélgetés, akkor a konfliktusok megoldása is lehetetlenné válik. Ez a dinamika a nemzetközi kapcsolatokban is érvényes, amiért jöttek létre olyan szervezetek, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete és számos más nemzetközi fórum.
Azonban felmerül a kérdés, hogy szabad-e leülni olyan emberrel tárgyalni, aki nemzetközi jogot és szerződéseket megszegve rátámadt egy szuverén országra, és ezzel milliók életét tette tönkre, vette el. Ráadásul a saját hazájában önkényuralmat tart fenn, nincsenek szabad és tiszta választások, a politikai ellenfelek, gazdasági riválisok vagy külföldre menekülnek, vagy börtönbe kerülnek, vagy "kiesnek" egy ablakon és meghalnak, esetleg egyszerűen megölik őket. Nos, az amerikai elnöknek ezt a gordiuszi csomót kell átvágnia: elkezdeni a párbeszédet Putyinnal, akármit is gondolunk róla, mert ez a világ érdeke. Elérni a fegyverszünetet, közben érvényesíteni Amerika stratégiai céljait és végül arra is megoldást találnia, hogy Oroszország, amelynek kezében a legfőbb ütőkártya az atomarzenál, ne úgy zárhassa le a háborús agresszióját, mintha semmi sem történt volna.
Donald Trump okosan cselekedett, amikor sikerült találkozóra bírnia az orosz elnököt. Az utóbbi három év eseményei során Oroszország körülbelül 18-20 százalékát foglalta el Ukrajnának, és a felek között régóta tartó állóháború zajlik. Az ukránok, akik hősies ellenállásukkal mindenkit megleptek, gazdaságilag és katonailag is a végsőkig küzdenek, míg az oroszok több szempontból is kudarcot vallottak céljaik elérésében. Nem sikerült gyorsan elfoglalniuk az országot, és nem tudják megakadályozni Ukrajna közeledését a nyugathoz, sőt, a NATO erősödése is a finn és svéd csatlakozással a terhükre vált. Mindkét fél számára kedvező lenne a béke, de Volodomir Zelenszkij ukrán elnök nem könnyen mondhat le területekről, míg Vlagyimir Putyin talán úgy érzi, hogy neki nincs sürgős dolga, hiszen a helyzet jelenlegi alakulása kedvező számára, és az idő őt segíti. Így hát Donald Trump nem kis kihívás elé nézett, amikor a konfliktus közvetítésére vállalkozott.
A januárban hivatalba lépett tengerentúli vezető eszeveszett sebességgel formálja a nemzetközi színtéren zajló eseményeket. Közvetítésével sikerült békét kötni India és Pakisztán között, lezárva ezzel a két atomhatalom közötti régóta tartó fegyveres összecsapásokat. Másfél hónapja, az ő közbenjárásával írták alá a békemegállapodást a Kongói Demokratikus Köztársaság és Ruanda, amelyek évtizedek óta küzdenek egymással, és amelyek konfliktusa több millió áldozatot és körülbelül 7 millió menekültet követelt. Néhány nappal ezelőtt pedig az amerikai elnök közreműködésével sikerült pontot tenni egy 35 éve húzódó viszály végére Azerbajdzsán és Örményország között, ennek eredményeként pedig az USA vezetőjét Nobel-békedíjra jelölték.
Izrael hadművelete keretében lebombázta Irán nukleáris létesítményeit, amelyek az atombomba előállítására irányultak. Ezzel a lépéssel jelentős csapást mértek a síita vallási diktatúrára, amely a térség terrorista csoportjainak fő támogatója, és amely folyamatosan akadályozza a békefolyamatokat. Emellett intézkedéseket tettek a Gázai övezetben a Hamász és Izrael között kirobbant konfliktus következtében kialakult humanitárius válság kezelésére, ezzel próbálva csökkenteni a palesztin terrorszervezet jövedelmi forrásait és befolyását.
Trump rákényszerítette az Egyesült Államok kereskedelmi partnereit, mint például Kínát és az Európai Uniót, hogy új vámmegállapodásokat kössenek, amelyek kedvezőbb pozícióba helyezik az amerikai gazdaságot. Ezen kívül arra is rábeszélte a NATO-tagállamokat, hogy emeljék meg katonai költségvetésüket a GDP 5%-ára, ezáltal lehetőséget teremtve arra, hogy felborítsa a több mint hét évtizedes gyakorlatot, mely szerint Európa védelmének költségeit nagyrészt az Egyesült Államok fedezi.
Néhány hónapnyi eseménydús tevékenység elegendő volt ahhoz, hogy egyértelművé váljon: az Egyesült Államok továbbra is a világ vezető hatalmának számít. Hol vannak már azok a képek, amelyek Joe Biden kormányzatának afganisztáni kivonulásával kapcsolatos tragikus pillanatokra emlékeztetnek? Miközben az utóbbi években heves viták folytak arról, hogy Kína esetleg átvette-e a világ legnagyobb hatalmának címét, vagy hogy a BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) valóban képesek-e egy új hatalmi pólust létrehozni, mára az amerikai dominancia megkérdőjelezhetetlenné vált.
Oroszország kétségtelenül nehezen megközelíthető kihívás, még ha az Egyesült Államok katonai ereje jelentősen felülmúlja is az oroszokét. Az Egyesült Államok világszerte körülbelül 780 katonai bázissal rendelkezik, míg Oroszország mindössze három ilyen támaszpontot tud felmutatni. Ez azt jelenti, hogy az amerikai haderő szinte bárhol azonnal beavatkozhat, míg orosz riválisa a globális színtéren jóval korlátozottabb lehetőségekkel bír. Technológiai és taktikai szempontból Oroszország lemaradása szembetűnő, azonban az atomfegyverek terén képes egyenrangú partnerként fellépni az Egyesült Államokkal. A világ nukleáris arzenáljának körülbelül 90%-a e két nagyhatalom között oszlik meg, míg a többi ország – mint Kína, Nagy-Britannia, Franciaország és India – a fennmaradó 10%-on osztozik.
Amikor az amerikai diplomácia az orosz-ukrán konfliktus rendezését tűzte ki célul, ezt a lépést egy átfogóbb stratégiai vízió keretében kellett kidolgoznia. Az Egyesült Államok számára az orosz fenyegetés ugyan aggasztó, de valójában Kína a legnagyobb kihívás, amely csendesen, de határozottan növekszik a globális színtéren. Ebből adódóan az amerikai elnök számára kulcsfontosságú, hogy elszigetelje egymástól Kínát és Oroszországot, mivel együttműködésük komoly veszélyt jelent a világ biztonságára és stabilitására nézve.
A múlt században, 1972-ben egy történelmi pillanat tanúi lehettünk, amikor Richard Nixon amerikai elnök és Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó merész lépésre szánták el magukat: kiengedték a kommunista Kínát a nemzetközi elszigeteltség karanténjából. E döntés következtében megbomlott a Szovjetunióval fennálló szövetség, és Kína új utakat kezdett keresni. Ennek a sorsdöntő lépésnek köszönhetően az ázsiai nagyhatalom hatalmas fejlődésen ment keresztül, amely lehetővé tette számára, hogy hátrahagyja a tömeges éhezés és nyomor idejét, és a közepesen fejlett országok közé emelkedjen. Azonban az új amerikai kormányzat hivatali idejében a gazdaságilag viszonylag szabad, de politikailag még mindig diktatórikus Kína újra közel került Oroszországhoz, amely a putyini önkényuralom árnyékában létezik.
Az amerikai törekvések jogossága egyaránt alapul a háborúk és erőszakos cselekmények lezárásának szükségességén, valamint a stratégiai célok megfogalmazásán. Mint ahogy az előző írásomban is kifejtettem, négy ország - Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea - kiemelkedően fenyegetőnek számít a globális színtéren. Ezek az államok diktatórikus vezetés alatt állnak (míg Oroszország esetében inkább önkényuralomról beszélhetünk), atomfegyverek birtokában vannak (Irán pedig már az atomfegyver előállításának küszöbén áll), és elutasítják a nemzetközi együttműködés keretein belül kialakított közös normák tiszteletben tartását. A világ békéjének és szabad fejlődésének biztosítása érdekében kulcsfontosságú, hogy ezek az országok ne alakítsanak ki szoros szövetségeket, és sikerüljön őket integrálni a nemzetközi intézményekbe és együttműködésekbe.
Az amerikai elnök révén tehát egy lényeges lépés történt a háború befejezéséhez vezető úton. (A mai napon esedékes Trump-Zelenszkij találkozó pedig a következő mérföldkő.) Függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla és stílusáról – számomra nem ébreszt szimpátiát az agresszív viselkedése és az a hozzáállás, amelyben a barátság és az értékek helyett csupán az üzlet dominál – az eddigi eredményei kétségtelenül elismerést érdemelnek. A hagyományos kereteket feszegető magatartása jelenleg segíti a korábban stagnáló rendszerek átalakulását, de ezt követően már tartalommal kell megtölteni az új struktúrákat, amely feladat valószínűleg az utódjára hárul majd. Ami biztos, hogy a nemzetközi szervezetek és együttműködések megerősítése egy megújult formában elengedhetetlen, hiszen csak így biztosítható a különböző országok békés és szabad fejlődése.
A Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet élén álló szerző jogi végzettséggel rendelkezik, emellett liberális politikai pályafutása során miniszteri tisztséget is betöltött.
A véleménycikkek nem mindig a Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját képviselik.
