Minden szörnyen alakul.

Bakonyi Alexa, Döbrösi Laura és Tenki Dalma felejthetetlen pillanatokban tűnnek fel az „Egykutya” című film vásznán - Fotó: ACG - Egykutya

Krzysztof Kieślowski lengyel filmrendező egy érdekes gondolatot osztott meg: "Nem igazán kedvelem saját magam, ezért próbálom elkerülni az önértékelést. Egyszer egy dokumentumfilmet készítettem, amelynek címe Talking Heads volt. Két kérdést tettem fel az embereknek: 'Ki vagy te?' és 'Mit szeretnél?'. Ezután magam is megkérdeztem ezeket, és rá kellett jönnöm, hogy nem tudom a válaszokat. Nem tudom, ki vagyok, és mit szeretnék. Talán csak egy kis békét és nyugalmat keresek, de eddig soha nem sikerült ezt elérnem, és valószínűleg soha nem is fogom. Így hát az, amire igazán vágyom, örökre távol marad tőlem."

Mintha a Mindenkivel 2017-ben Oscar-díjat nyerő Deák Kristóf új filmjének a szereplői is hasonló dilemmával küzdenének: élik az életüket, léteznek, építgetik a karrierjüket, valamelyikük családdal, mások anélkül, de a nap végén fogalmuk sincs arról, hogy mit szeretnének, hova tartanak és kik ők valójában. Vagy ami a legfontosabb: hogy tényleg azt az életet élik-e, amit egyszer elképzeltek maguknak, vagy minden, amit addig olyan szépen felépítettek, az merő hazugság volt.

A pop-up színdarabból filmszékre ültetett „Egykutya” című alkotásban néhány egyetemi barát – Nóra, Vica és Honda (Bakonyi Alexa, Tenki Dalma, Tóth Károly) – találkozik egy belvárosi lakásban, ahol a közös ismerősük, Patika (Döbrösi Laura) hívta őket. Senki sem sejtette, hogy a régi baráti kör többi tagja is jelen lesz. Az este során, ahogy több üveg prémium bor elfogy, a társaság egyre feszültebbé válik, és a beszélgetés üvöltözésbe, civakodásba és önelemzésbe torkollik. Végül, másfél órányi emésztgetés után, elérik a mélyreható és pusztító felismerést, amely mindannyiukat megrázza.

Az idei CineFest közönségdíját elnyerő, az ACG reklámügynökség saját költségvetéséből készült *Egykutya* első jelenetei után egyértelművé vált, hogy a filmben a hangok és zajok kulcsszerepet játszanak. A dinamikusan vágott intró során Bakonyi magassarkúja idegesen kopog a betonon, Döbrösi feszülten szeleteli a zöldségeket a konyhában, míg Tóth drága autója méltóságteljes búgással közelít Patikához. Az újabb vendégek érkezését kísérő kaputelefon csengése olyan, mint egy hirtelen, váratlan sikoly, amely minden alkalommal felér egy lidércnyomással: az addig zökkenőmentes beszélgetés hirtelen megszakad. Eközben odakint egy fenyegető szupercella formálódik, az ég dörgése néha úgy hat, mint egy újabb vészjósló kiáltás, amely beszivárog a nappaliba, terhelve a szereplők már amúgy is feszülten zakatoló pszichéjét.

A régi barátok öncélú fröcsögése minden más zajt elnyom, és a saját egójukban fürdőző szereplők mindegyike csak a saját igazát hajtogatja. Szájuk jár, de valójában sosem mondanak semmit lényegeset; a fontos dolgokat inkább elhallgatják, vagy olyan mélyen eltemették magukban, hogy aligha van esélyük arra, hogy egyszer csak felszínre törjenek. Talán mégis, egyszer, és ez az este lehet az. Az Egykutya nem fogalmaz egyértelműen, hogy mindannyian ilyenek vagyunk, de ijesztően sok a keserű párhuzam. Olyan érzés, mintha az Árva '56-os forradalom utáni rideg világ óta mit sem változtunk volna; belénk ivódott, hogy soha többé nem beszélünk arról, hogy nem beszélünk semmiről. Mert csendben maradni és az idill látszatát megőrizni még mindig sokkal biztonságosabb.

Az önfeltáró est házigazdája Patika (amúgy Patrícia, csak így becézik), aki szócső és moderátor is egyben. A legkevésbé ő veszi ki a részét a többiek marakodásából, viszont annál fontosabb szerep az övé. Inkább figyel, mediál, ha pedig néha megszólal, az új diskurzust nyit és tovább görgeti a rétegzetten épülő - bár annál mesterkéltebben és erőltetettebben elszínészkedett - vitákat. És itt most főleg Tenki Dalmára, Tóth Károlyra és Bakonyi Alexára gondolok. Döbrösinek épp jól áll a feszülés, nagyjából olyan, mint egy tudatára ébredő zombi, a filmben hozott játéka kicsit az Aranyélet azon korszakára emlékeztet, amikor Miklósi Mira végleg ráébredt a család aljasságaira és több tragédia után kénytelen volt ledobni az addigi eminens lány képét.

Patika karaktere az Aranyélet világában is kiemelkedik, hiszen a Mirához képest még inkább megfeszített, görnyedt pózban tűnik fel, amelyben Döbrösi színészi játéka által szinte érezni lehet a szorongás fizikai megjelenését. A történet mélyebb rétegeit nézve, Patika édesanyja ALS-betegségben szenvedett, és hosszú, közel egy évtizedes szenvedés után távozott az élők sorából. E tragikus időszak alatt Patika otthonápolóként állta meg a helyét, ami gyökeresen átalakította az életét: az antiszociális lány szinte sosem lépi át lakása küszöbét, és a megélhetését regények fordításával biztosítja a home office világában. A halál gondolata folyamatosan foglalkoztatja, hiszen ez lett az ő komfortzónája, valamint az egyetlen valóság, amelyet egy lassan szenvedő anya mellett megélt.

Melléjük lép a másik három szereplő, akik mind különböző, jól meghatározható embertípusokat képviselnek. Nóri, a harsány és túlzóan magabiztos díva, aki nyíltan vállalja, hogy sikeres festő lett, miután pár befolyásos sznobból merített inspirációt – nem csupán művészeti, hanem magánéleti szempontból is. A maszkja mögött rejtőző traumák súlya alatt cipel egy keserédes nihilizmust, ami árnyékot vet a pörgős életére. Ezzel szemben áll Patika, aki jóval sötétebb színben látja a világot. Számára az élet egy folyamatos küzdelem, egy nehezen viselhető teher. Mégis, a lemondás ellenére, éppen ezt a szürke valóságot próbálja meg kihasználni: ha már itt vagyunk, akkor élvezzük ki a lehetőségeinket, és ne hagyjuk, hogy a depresszió megölje az örömöt. A két karakter ellentétes nézetei feszültséget és dinamizmust adnak a történetnek, hiszen Nóri extrovertált magabiztossága és Patika melankóliája állandó párbeszédet folytat egymással.

A beszélő nevű Honda egy opportunista és anyagias alfahím üzletember, aki a pénzével, lakásával, autójával és a jachtjával kompenzál, Vica pedig egy már-már infantilis, instabil kétgyerekes anyuka, aki önsegítő mantrákkal próbálja megóvni magát a teljes őrülettől és az élettel való szembenézéstől. Nem mellesleg csodaszerként promózott krémeket ken a saját álarcára az arca helyett, de ez sem segít elfedni azt, hogy a boldog látszat ellenére valójában mennyire össze van törve ő is.

A Deák Kristóf filmje alapvetően izgalmas gondolatmenete – miszerint minden rossz, de ha ezt elfogadod, talán végül rátalálsz a belső nyugalmadra – egyfajta ígéretként lebeg a cselekmény fölött. A karakterek papíron vonzóak, de a film megvalósítása sajnos csak félsiker. Számos komplex téma kerül elő, mint például a pénz, a halál, a családi kötelékek, a gyerekvállalás, a mentális egészség és a szuicid gondolatok, de a valódi érzelmi ütés, ami a nézőt megérintené, valahogy elmarad. A mélységek és magasságok jelen vannak, de a történet nem igazán mozdul el egyetlen irányba sem. Inkább csak egy jól megrajzolt drámai íven botladozunk végig, amíg elérjük az utolsó képsorokat, ahol a várva várt csattanókra már nem marad sem időnk, sem energiánk, hogy igazán felfigyelünk.

Ennek ellenére az Egykutya nem enged el teljesen üres fejjel, hiszen néhány kérdést nyitva hagy, és a sejtetés folyamatosan ott bujkál a háttérben: vajon ez a rögtönzött osztálytalálkozó valakinek az utolsó vacsorája volt?

Az Egykutya – amelynek létrehozása részben a PopUp Produkció alapítója, Bakonyi szenvedélyes projektje – egy olyan színházi mű, amely már több mint 100 alkalommal került bemutatásra, így nem meglepő, hogy a Tóth-Döbrösi-Bakonyi-Tenki kvartett között az évek során kialakult egy harmonikus összhang. A film vetítése előtt bennem is felmerült a kérdés, hogy vajon miért is érdemes ezt a történetet vászonra vinni. Azonban a Varga Lóránt és Vörös András által jegyzett alkotás egyik erőssége, hogy nem csupán a megszokott sémákra támaszkodik, és nem igyekszik a könnyű megoldásokra építeni, hanem képes megőrizni a frissességét, miközben a színházi hatások sem nyilvánulnak meg egyértelműen.

Engem kilóra meg lehetne venni az egy helyszínre korlátozódó, és az ott kibontakozó konfliktusra építő filmekkel, ami például Hajdu Szabolcs munkáira is jellemző. Az Egykutyából azonban valahogy hiányzik a szerzői hang, ami elengedhetetlen az ilyen egyteres filmekhez. Jóval többet ki lehetett volna hozni a helyszínt adó lakásból is, az Egykutya vizualitása azonban netflixesen sótlan és úgy néz ki, mint egy mezei tévésorozat.

Mikor egy óra elteltével először pillantottam az órámra a moziban, döbbenten tapasztaltam, hogy ez a film rendkívül sűrű és intenzív élményt nyújt, de nem csupán a feszültsége vagy a szorongató drámaisága miatt, amit olyan erőteljesen próbál magáról sugallni. Sokkal nehezebb feladat elviselni azokat a rettentően irritáló szereplőket, akik nem azért váltanak ki ilyen érzéseket, mert gyenge színészi teljesítményt nyújtanak, hanem mert a karaktereik egyszerűen ezt a sorsot kapták. Szoros érzelmi pajzsaik mögé bújva képtelenek kilépni a saját korlátaikból, miközben egymás idegeire mennek, ezzel pedig a nézőt is feszültségbe taszítják. Egy idő után már csak azt hajtogattam magamban, hogy "csak fogják be végre!"

Nem tudom, mennyire tudatos választás az, hogy olyan karaktereket alkossunk, akikkel nehezen lehet azonosulni, de a bemutatott szereplők mélységének hiánya miatt alig volt esélyem arra, hogy bármelyikükkel együtt érezhessek. Talán Bakonyi a legmanírosabb figura, de mégis az ő Nórája fogalmazza meg az Egykutya kiemelkedő gondolatait, például azt a megdöbbentő kérdést, hogy "Ki a fene boldog itt?", vagy a lesújtó megállapítást, miszerint "Ebben az országban nagy a halálvágy".

A vetítések után a nézők között akadtak olyanok, akik kiemelték, mennyire értékes, hogy az Egykutya a komoly témákat humorral közelíti meg. Azonban az a hullámvasút, amely a sírás és a nevetés között zakatolt, inkább arra szolgált, hogy elrejtsen engem a valódi érzéseimtől. Ugyanakkor folyamatosan ott voltak az orrom előtt, mint egy ezüsttálcán kínált étel, azok az érzelmek, amelyeket elvileg mindenképpen éreznem kellett volna.

Ezeket az embereket nem a barátság, vagy annak komfortos nosztalgiája (el is hangzik a kérdés, hogy "barátok vagyunk egyáltalán?"), sokkal inkább a bor tartja össze, ezért a film néha egyszerűen olyan, mintha egy hosszúra nyújtott borreklámot néznénk arról, hogy hogy vígadnak sírva a magyarok. A borozás szinte odáig van eszményítve a filmben, hogy egy idő után a Tasse Kaffee-mémmel kifigurázott középkorú anyukák Facebook-megosztásai pörögtek előttem arról, hogy soha ne kérdezd meg a nőtől, aki palackból issza a bort, hogy milyen napja volt. Hát, Bakonyi Alexától én sem merném.