Zénón és a vécépapír Egy napon Zénón, a híres filozófus, aki mindig is a paradoxonok mestere volt, a mindennapi élet apró rejtélyeivel is foglalkozott. A filozófia mély vizei helyett most a vécépapír egyszerű, de annál izgalmasabb világába merült. Képz
Már jó ideje foglalkoztat Takács Péter egészségügyi államtitkár kijelentése, miszerint a legoptimálisabb kórházi vezetés mellett is lehetetlen matematikai értelemben, hogy minden egyes mosdóban folyamatosan legyen vécépapír. Ez valóban igaz, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a matematikai modellek világa sokszor távol áll a valóságtól. Gondoljunk csak Akhilleuszra, akinek a technikai értelemben soha nem sikerül utolérnie a lomha teknőst, holott a valóságban mindannyian tudjuk, hogy ez csak egy elméleti helyzet. Szóval, kinek is higgyünk? A matematika szigorú logikájának, vagy a tapasztalatainknak, amelyek azt mutatják, hogy a dolgok nem mindig a számok szerint alakulnak?
A sors furcsa játékának köszönhetően három különböző ország kórházi élményeit gyűjtöttem össze. Ráadásul a Ceausescu-érában eltöltött kórházi napok és a forradalom utáni időszak is olyan külön világot teremtett, hogy szinte két külön országot képzelhetünk el. Az előbbi időszakban mindig a legfontosabb kérdés az volt, hogy van-e valaki ismerős a kórház falai között – egy rokon vagy családi barát, aki segíthet. Így a "kezelés" általában egy heves telefonálással indult, és soron kívül juthattunk el a fül-orr-gégészetre vagy a röntgenre, miközben tudtuk, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobb ellátásban részesülünk. Ezt a helyzetet magamban csak "haveri kórháznak" hívtam. Ezek a reflexek sokáig velem maradtak, de emlékszem, elérkezett egy pillanat a kilencvenes évek végén, amikor már nem tűnt bátorságnak az állami egészségügyi rendszer igénybevétele. Az a felismerés, hogy a helyzet megváltozott, új lehetőségeket és reményeket hozott magával.
A kétezres évek közepén érkeztem Magyarországra, és azonnal szembetűnt a kontraszt. Akkoriban úgy tűnt, hogy az ország a kelet-európai élvonalban van, míg Románia a hátsó sorokban kullog. Hosszú időn át már az is elég boldogságot hozott, hogy magyarul oszthattam meg a gondjaimat, és minden egyes szót, még az orvosi szakkifejezéseket is, pontosan értettem. Ez a gyermeki öröm eltakarta azt a tényt, hogy fokozatosan minden románosodni kezdett. Az utolsó években szinte kizárólag a magánegészségügy új intézményeihez fordultam, mert nem akartam heteket vagy hónapokat várni a kezelésre.
Jelenleg Bécsben vagyok, és sajnos nem a legjobb egészségi állapotban. Nem szeretném senki türelmét próbára tenni, de a Takács-féle matematikai megközelítések itt bizonyára meglepnék az embereket. Az ittani vécékben (amelyeket alaposan megfigyeltem) mindig van tartalék vécépapír. Ez a megoldás úgy tűnik, hogy a matematikai problémákra adott válasz. Az alapos szervezés, amit folyamatosan tapasztalok, persze nemcsak az ügyes tervezésen múlik, hanem azon is, hogy senki ne tulajdonítsa el a közös javakat. Más szóval, ne úgy álljunk a közöshez, hogy ha valami hasznos van benne, akkor az automatikusan az enyém, de ha valami kellemetlen, akkor az mindenkié, csak nekem nem.
Kevesen értik, hogy Ausztriát nem csupán másoknak (kormány, ellenzék, kórházak vezetői stb.), magunknak is utol kellene érnünk. Leginkább fejben. Reflexekben. E nélkül hiába oldaná meg a szépreményű Takács Péter a cseppet sem megoldhatatlan feladatot, nem megyünk vele semmire. Azt, hogy olykor a bécsi színvonalat akár ma is meg tudnánk teremteni magunknak, az a fizetős egészségügyből látszik: ha van pénz, minden flottul zajlik. Illatos folyosók, nem túlterhelt, mosolygós személyzet vár minket a pénzünkért. Vagyis képesek vagyunk rá, csak nem mindenkinek áll érdekében. De ettől még nem végeztük el a házi feladatot. És hiába látni már nálunk is azt a réteget, amelynek tagjai nem nyúlják le a kórházi vécépapírt, ez még messze nem általános. Hát, ezért integet nekünk álmainkban Ausztria.
